×Chapter 26×

Amint kilépett az ajtón, utána siettem. 

- Várj – szóltam neki, mire gépiesen visszafordult. – Szeretlek – úgy öleltem át, mintha attól rettegnék, hogy egy életre elege lett belőlem a család miatt. Persze tudtam, hogy ez nincs így. Valószínűleg először nem értette, mert döbbenten állt, majd körém fonta karjait, és puha puszit nyomott a fejemre. Csak álltunk ott egy darabig, nem akartam véget vetni a pillanatnak, de… a család. Búcsúzóul megcsókolt, majd elindult. 

- Ha itt végeztél… - szólt vissza, de befejeztem helyette. 

- A játszótéren a focipálya mellett? – kérdeztem egy huncut mosolyt magamra öltve. Tudtam, hogy tudja, merre van, mert korábban már elmeséltem neki, és egyébként is tudott valahonnan dolgokat, amiket meg akartam vele beszélni még az este folyamán. 

Amint elsétált, olyan űr maradt utána, hogy legszívesebben rá csimpaszkodva egy örök életen át követtem volna minden lépését. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem természetes dolog, ezért kivertem a fejemből a bugyuta gondolatot, és végül berohantam a házba, ahol az igen kulturált családom feszített. Valószínűleg alig várták visszatérésem, legalábbis erre következtettem abból, ahogy rám néztek. 

- Na? – fordultam feléjük, és elhatároztam, hogy ha valaki rosszat szól, akkor hisztizek. Jessica vállát vonta, és a pincében berendezett edzőterem felé vette az irányt. Elhatározta, hogy pankrátor lesz és azóta az ideje szerves részét ott tölti. Láttam rajta, hogy nincs rossz véleménye, bármennyire is szerette volna, hogy legyen. Talán ezért is vágott olyan morcos arcot. Hiába próbált hibát találni benne csak azért, mert a One Directionben énekel, Niall nem követett el semmit; mindent megevett, amit elé raktak és nem győzte dicsérni az ételt, vendéglátást – bár azon nem nagyon volt mit dicsérni, hiszen halálra szekálták, ami rettentően kellemetlen volt -. Minden apróságon mosolygott, amin illet, de nem röhögött folyamatosan, mint egy hülye. Utóbbit azért, mert figyelmeztettem, hogy ne tegye. Nem. Ráparancsoltam. Egyesek nem tudják értékelni az ilyen dolgokat, és ez sajnálatos. 

- Szerintem nagyon aranyos, azt hittem beképzelt lesz – legyintett anyám és a konyha felé indult, ezen nevetnem kellett. 

- Hannah Montana is jobban énekel, mint ezek – jegyezte meg apám, mikor hárman maradtunk a helységben. Ő, Jake és én. Komolyan nézett, mire szemöldökömet felvonva néztem rá, Jake pedig nevetett.

- Szóval Hannah Montanat hallgatsz? Az már kiment a divatból, évekkel ezelőtt… – csúfolódtam tettetett sértődöttséggel, de közben tudtam, hogy már nincs miért aggódnom. Niall még őket is levette a lábukról. Ki tudna ellenállni neki? – És nem vagyok már gyerek. Lásd be, hónapokig éltem teljesen egyedül egy idegen országban – mondtam, és csípőre tettem jobb kezem, míg a ballal beképzelten mutogattam magam előtt. Valószínűleg elég nevetségesen festettem, mert Jake elkapott, és összeborzolta a hajam, mire sikítozva kapálóztam, ezzel meghozva apám kedvét is a „kicsi a rakáshoz”. Mikor már majdnem megfulladtam a nevetéstől, hiszen mindketten teljesen rám kattantak, anyám lépett a nappaliba. 

- Ti semmit sem változtatok – közölte, mintha a szórakozás valamiféle bűn lenne, de nem törődtem vele, csak kiszabadultam a két dilis fogságából és a konyhába rohantam. Gondoltam segítek. 

Rendszerezni kezdtem a mosogatni valót tányérokra, poharakra, evőeszközökre. Azon belül is villákra, kanalakra, késekre. Anyám is utánam jött, és értetlenül figyelte a hamar kialakult rendszert. 

- Nem mindegy, hogy milyen sorrendben mosod el, ha már egyszer elmosod őket? 

- Egyáltalán nem. Előbb a poharakat kell, hogy az üveg fényes és tiszta legyen, aztán a tányér… - mondtam volna el a lényeget, de belém fojtotta a szót. Jól tette. Ki tudja meddig tartott volna. 

- Pedig ez így teljesen fölösleges időpazarlás. 

- De ezt te tanítottad nekem – hajtottam le végül a fejem, mintha rosszat tettem volna azzal, hogy megfogadok egy régi tanácsot tőle, amin finomítottam egy „keveset”. 

- Nem azt, hogy fél óráig nézegesd előtte – forgatta szemeit. 

- Oké – elveimet feladva az dolgok nagy részét, úgy ahogy volt betettem a kiengedett vízbe. Persze nem értettem egyet a tettemmel, de nem akartam hosszas vitába bonyolódni emiatt.  Mosogatógépet kellene vennie. A többi dolgot is gyorsan elrendeztem, amit lehetett és gyorsan elsiettem. Persze egy szót sem szóltam arról, hova megyek, és mikor óhajtok előkerülni. Még a telefonomat is kikapcsoltam, nehogy hívogassanak. Egyesek ugyanis – apám – képesek rá. 

A levegő még langyos volt, ennél jobb nem is lehetett volna. Éppen megfelelő, mikor a nyári forróság, éjszakára lehűl. Sietősre vettem a lépteim, hogy hamar oda érjek, de a végén már futottam. Nem volt messze mégis, mire oda értem alig kaptam levegőt. Sosem bírtam a futást, ősellenségem volt mindig is. 

Már távolról láttam, hogy Niall az egyik hintában ülve vár és a holdat nézi, így lelassítottam. Egyébként is alig kapok levegőt a közelében, nem hiányzott még ez is. Lassan sétáltam oda, szinte teljesen hangtalanul. Nem tudom, hogy hallotta-e és csak nem akart elszakadni a látványtól, vagy nem, de helyet foglaltam a mellette függő hintában. 

- Mindig ilyen? – kérdezte bambán a holdra meredve. Tekintete tanúsította a csodálatát az égitest iránt. 

- A Hold? Mindig. – mondtam büszkén. – Ha jól figyelsz, még nappal is láthatod. Szinte sosem takarja felhő az eget. 

- Miért éppen Londont választottad? Itt mindig süt a nap, és a csillagok apró gyémántokként ölelik körül a holdat. – magyarázta, de nem tudtam megválaszolni ezt a kérdést. Logikus érv nem állt London mellett. Őrült rajongáson kívül nem tudtam volna máshogy indokolni. 

- Egyszerűen csak… a kultúra miatt – löktem magamon a hintában, és továbbra sem emeltem le róla a tekintetem. Egy darabig nem válaszolt, csak ült ott és gondolkodott. 

- Még mindig Londont választanád? Ha visszatekerhetnéd az időt. 

- Tudnám, hogy mi történt ott? 

- Számít? – rázta meg lassan a fejét. 

- Nem – szünetet tartottam, s tekintetemet róla a holdra emeltem. - Miért kérdezel ilyesmit? – kérdése megijesztett, távolba révedő tekintete pedig egyenesen a frászt hozta rám. Lelassítottam a lendületet, és kíváncsian figyeltem őt tovább. 

- Igen, vagy nem? 

- Persze. Ha egy hiba üzenetként időhurokba ragadnék, és minden nap el kellene döntenem, hogy oda megyek-e vagy sem, akkor is mindig azt választanám. Nem csak London miatt. Minden egyes percben csak rád tudok gondolni. Rád gondolok, amikor mellettem vagy, és akkor is, ha nem. Néha őrültnek érzem magam. Megszállottnak, amiért gondolni sem tudok semmi másra, csak rád. A legjobb dolog volt az életemben, hogy téged megismertelek. Semmiért cserébe nem csinálnám vissza! Miért kérdezel ilyen dolgokat? – hangom a végére talán hisztérikusan csengett. Ezt az oldalamat még nem ismerte, és nem is akartam neki bemutatni. 

- Itt minden olyan nyugodt, és természetes. Félek, hogy miattam te is elveszíted ezt a nyugalmat. Tudod, itt minden tökéletes. Azzal, ami velem jár, pedig minden felfordul majd. Tudom, hogy ez nehéz lesz neked. Talán meg is utálsz miatta, és ez az, amitől a legjobban félek, mégsem akarlak elengedni. Te nem olyan vagy, mint a többi lány, akik a hírnév után ácsingóznak – mondta keserűen, néhol mosolyt erőltetve bájos kerek arcára, mely néha úgy vöröslött, akár egy csokor rózsa. Egy csokor imádnivaló rózsa. 

- Niall, nekem nem nyugalomra van szükségem. Nem arra, ami eddig volt. Nem azért menekültem el innen, mert hiányolnám. Nekem rád van szükségem és ezt tudom azóta az este óta – mondatom végére érve a kezemet kezdtem nézegetni. Ő felém fordult és végre csak engem nézett, tekintete égette a bőrömet. 

- Melyik este? – rázta meg fejét így égnek meredő szőke tincsei billegni kezdtek, mintha valamiféle táncot jártak volna. 

- Mikor leitattál… - morogtam magam elé, talán kissé szégyellősen mosolyogva. 

- Szóval leitattalak? – olyan pimasz fejet vágott, mint egy kölyök, aki a labdáját a szomszéd kertjébe rúgta. 

- Egész nap azon agyaltam, miért beszéltél nekem Liamről. Emlékszel? Aznap elvittél. Szóval írtam neked azt az SMSt. Azért írtam neked, mert… - halkult el a hangom, és nem is akartam befejezni. Ő így is értette. Bólintott, hogy folytassam. – Emlékszel az előző estére is? 

- Arra a gagyi filmre? 

- Arra. Majd’ megevett a fene, hogy nem kellek neked – két kezemmel az arcomat kezdtem takarni, mert rájöttem, hogy erről neki nem kellene tudnia. 

- Engem is, mert azt hittem passzoltad Harryt Liamért. Rájöttem, hogy csak barátok lehetünk. Rád sem mertem nézni egész este – rázta a fejét. 

- Komolyan? 

- Persze, mikor másnap írtál, elhatároztam, hogy átmegyek és kitálalok… - félbe hagyta, de láttam rajta, hogy csak próbál emlékezni. – végül a dolgok egészen más irányt vettek. Te mindenképpen twitcamozni akartál, olyan részeg voltál, hogy úgysem emlékeztél volna semmire. Megijedtem, és mégsem mondtam semmit – megrántotta vállát, mire belekapaszkodtam és hisztizni kezdtem. 

- Niall! Ezzel megkeserítetted azt a pár napomat… szörnyen éreztem magam, amiért nem úgy nézel rám, ahogy én akarom – duzzogtam végül és felálltam. – Várjunk csak… engem leitattál, de te… - próbáltam összeszedni magamban a képet. Tehát, volt az az este, mikor a Twitcam incidens is történt. Niall aznap késő este ugrott be, némi alkohol társaságában. Reggel fogalmam sem volt, hogy mi történt, és azóta sem tudom. Kivéve azt, amit megörökítettünk, és másnap megnéztem. Viszont ő részletesen emlékszik mindenre. Összegezve; 

- Szóval miről nem tudok még? 

- Ne aggódj, nem használtam ki a helyzetet – védekezett hevesen, de közben nevetett. 

- Pontosan milyen helyzetet? 

- Akkor este azt mondtad, szeretsz. Tudtam, hogy ezt csak az alkohol mondatja veled, így eszembe se jutott… 

- Biztos, hogy képes voltál ellenállni ennek? – mutattam ajkaimra, majd végig húztam magamon mutatóujjamat. Úgy nézett rám, mint az éhes gyerek egy szelet pizzára. Közelebb húztam magamhoz és még közelebb a pólójába – amin ezúttal, külön kérésemre, semmilyen minta nem volt - kapaszkodva. Már majdnem elnevettem magam ezen a beképzeltségen, de a közelségétől még mindig kellemesen kirázott a hideg. Ő csak elvigyorodott, mint egy gyerek, én pedig megragadtam a kezét és a focipálya felé húztam. – Tudod mit? Ilyenkor senki nem jár erre. Másszunk be! – lelkesedtem, és a pálya irányába kezdtem rohanni, magam után cibálva őt is. 

××× 

Sziasztok kedveseim,
Ez a rész nem volt betervezve, legalábbis nem így, de leültem valamelyik délután és valahogy ilyen lett. Elszabadult a történet. Akartam, hogy legyen még nyugtuk... Szóval remélem tetszett, és számíthatok továbbra is a visszajelzéseitekre komment, vagy pipa formájában. Könyörgöm!! Nagyon fontos dolog ez. Már szinte szégyellem, hogy ennyit kuncsorgok érte, de egyszerűen szükségem van visszajelzésre. 

Az oldalsávban itt is megtalálhatjátok a Butterfly Project bannerét, amit az alatta található kóddal ti is kitehettek, ha egyet értetek az üggyel. Lájkot rá, ha ti is támogatjátok!

Csatlakozzatok a csoporthoz is, hogy legelőször értesülhessetek a friss részekről!! [CSOPORT]