2013. május 11., szombat

×Chapter 20×


Perzselő délutáni napsütés fogadott. Nyár volt, és én elszoktam ettől az időjárástól. Szinte szétégették bőrömet a nyári nap rakoncátlan sugarai. Az időjárás vidám, ahogy az utcán sikítozó, és rohangáló gyerekek is vidámak voltak. Minden olyan veszettül vidám volt… csak én nem.  Persze nem aggódtam. Vagyis, azt mondtam magamnak, hogy nem aggódom. Niall ugyanis bizalmat kért, én pedig bízom benne. Nem is tehetek mást. Próbáltam kiüríteni a fejem, ezért lementem a telepi játszótér felé sétálni. Igazából sétálásnak neveztem, de legjobb barátnőmhöz tartottam, akivel így is minden nap sikerült beszélnem így vagy úgy. A szégyentelen kis sugarak gátlástalanul nyaldosták a bőröm, a gyerekek rohangáltak, mászkáltak a mászókákon, csúszkáltak a csúszdán és anyjukat kérlelték, hogy maradjanak még fél órát. Az egész teret gyerekek jókedvű nevetése, és kiabálások zaja töltötte be. Néhány mellettem elhaladó kocsi nyitott ablakán hangos zene szűrődött ki. Minden olyan volt, mint régen… Minden olyan volt, mint London előtt. Teljesen átlagos, vidám, s csak én voltam keserű. Ahogy a házhoz értem, megálltam az ajtó előtt és telefonom után kutatva figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. 

Hirtelen forró férfikéz érintette meg a hátamat, majd derekamra csúszva megállt. Az én esetemben ez egy nagyon közvetlen mozdulat volt, szóval vagy egy részeg idegen, vagy… de mivel ő nem lehet, csak egy részeg idegen. Lassan megfordultam, hogy lássam ki az. 

- Te … - hallottam a saját hangom, de akkor már úgy éreztem kívülről látom magam. Szörnyű érzés fogott el. Hogy került ide? Nem itt van a helye. 

- Mi a baj, drága Rebecca? – kérdezte bájos mosollyal az arcán. – Már meg sem ismersz? Oly rövid ideig voltál távol, s máris elfelejtettél? – folytatta. Kétségbe estem. Képtelenség volt. Hogy került ide? Miért épp most? Honnan tudta, hogy visszajöttem? Tudta, hogy elmentem? Él? 

Amint ez a gondolat ette be magát az agyamba, az arcán öreg, élettelen, szürke lett a bőr lassanként. Horzsolások és repedések borították minden szabad bőrfelületét, az egyik szeme helyén kukacok hemzsegtek, és ahogy megszólalt, sötét alvadó vérszerű anyag folyt a szájából. 

- Mi a baj, drága Rebecca? Már nem szeretsz? – jött felém, ezennel visszataszító testével, és mocskos vigyorával. Az egyik lábát, amelyik teljesen ki volt csavarodva, maga után húzva. 

- Mi történt veled? Hogy kerülsz te ide? Hogy hogy élsz? – Tettem fel az első kérdéseket, amiket sikerült kinyögnöm a sokk hatása ellenére. Talán csak képzelődöm, bolond vagyok. Nem is vált zombivá. - Képzelem. Képzelem. – mondogattam magamnak, hátha az majd megnyugtat. De hogy tudnék megnyugodni, ha itt áll velem szemben Danny, akit valaha mindennél jobban szerettem, zombiként. Annyira irreális volt. Már nem az, hogy zombi. Azt meg tudom magyarázni azzal, hogy megőrültem. Nem lepne meg. De az, hogy él, és felém tart, valahogy hihetetlen volt. Minden egyes lépésére egy újabb hátralépéssel reagáltam. Nem akartam közel kerülni hozzá, de aztán… Végül fal került mögém, és nem volt hova mennem. Végig csak az a lépés választott el tőle, és attól a szürke halott arctól, a belőle kifolyó mocsoktól, és egyszerűen képtelen voltam magam elé idézni az igazi arcát. Már teljesen el is felejtettem, hogy néz ki. Tudtam, hogy ő az, mégsem ő volt. 

Fájdalmas koppanással értem földet, és a fejemet alaposan beütöttem a padlóba. A hold szikrázóan ezüstös fénye világította be a szobát. Az árnyékok tündértáncot jártak a falakon. Csak álmodtam. Sűrűn lélegeztem, mélyeket. Még mindig fájt az emlék. Szerettem őt, és csak ennyi maradt belőle. Egy oszló hulla. Az is csak egy álomban. Eszembe jutott, hogy mióta tegnap kora este hazaértünk, még nem is tárgyaltam legjobb barátnőmmel. Tudat alatti üzenetnek fogtam fel az álmot. Úgy döntöttem azt jelenti, látogassam meg. Hajnali két óra volt, de nem akartam azonnal visszaaludni, így inkább barátnőm honlap építő portáljára látogattam, a http://sam-aemy.weboldala.net/ -re. Jó darabig nézegettem, milyen újdonságokat pakolt fel, mióta nem láttam, majd lassan újra álomba merültem. 

Másnap reggel sikerült hétkor kelnem, felkészültem az előttem álló napra, leültem a konyhában, és egy napilapot lapozgattam. Ez nem volt szokásom. 

- Ettél már a fokhagymás kenyérből? – kérdezte apám, akinél London előtt is éltem. 

- Nem – mondtam unottan az újság mögül, amit csak álcának használtam. Valójában egy sort sem olvastam belőle, csak megnéztem a képeket. 

- Akkor egyél, friss – jelentette ki, majd öntött magának egy csésze, forró teát. 

- Nem vagyok éhes – mondtam, mintha a dolog teljesen természetes lenne, apám épp belekortyolt a teába, és azonnal ki is köpte azt. 

- Mi? – kérdezte feszült komolysággal az arcán, letette a bögrét, és egy szalvétával a kiköpött teát kezdte felitatni. 

- Csak nem és kész – jelentettem ki, miközben felálltam a helyemről. – Megnézem Aemy-t, majd jövök. Ne hívogass! – szóltam vissza neki az ajtóból, és kisétáltam. Még hallottam, ahogy morcosan utánam szólt. 

- Akkor hívlak, amikor akarlak – csak megráztam a fejem, és folytattam utamat. Minden ugyanúgy történt, mint álmomban, csak nem délután volt, hanem délelőtt. Reméltem, hogy a többi dolog nem fog megtörténni. 

A ház elé érve matatni kezdtem a telefonom után a zsebemben, hogy bejelentsem magam, mire egy kéz érintette meg a hátam. Nem volt időm gondolkodni ezen. Azonnal arrébb ugrottam, és ránéztem. Az első pillanatban azt hittem megint álmodom, majd azt, hogy tényleg megtörténik. Ez még rosszabb volt. De akkor megláttam, ki volt az. 

- Aemy – sóhajtottam. - Megijesztettél. 

- Én? Te mit keresel itt? Nem Londonban kéne lenned? – kérdezte értetlenkedve, és felülemelkedve a tényen, hogy szokatlanul reagáltam az érintésre. Gondolom meglepte a jelenlétem. Csak ez lehet az oka. 

- Majd elmesélem, ha ráérsz. 

- Persze, gyere csak. Ugye nem történt semmi rossz? – kérdezte, és azonnal ajtót nyitott, fejével a bejárat felé bökött. Bent az asztalnál ülve elmeséltem neki az egész történetet Jack bácsikámról, meg arról, hogy az utóbbi héten, miért nem beszéltünk. A többi dolgot már úgyis tudta Niallel kapcsolatban, szinte mindent tudott rólam. A fura az volt, hogy ő azonnal tudta kik ők, mikor említettem neki. Persze, a designszerkesztés miatt. Sok fiatal lány rendel tőle. Azok pedig ismerik a One Directiont. Csak én lehetek ennyire elszigetelve a világtól, hogy semmit sem hallottam róluk azelőtt. Figyelmesen végig hallgatott, majd megértően nézett rám. Nem akartam, hogy bármit szóljon, ezért felálltam, és az ablakhoz sétáltam. 

- Milyen szép most is – kezdtem bele. – Szinte hiányzott. Vagyis nem hiányzott, de most hogy újra látom… valahogy jó érzés – magyaráztam, mire mosolygott. Megértette, hogy lezártam az előző témát, és nem akart piszkálni vele. 

- Láttad az új dizit? - kérdezte élénken, ahogy csak ő képes rá. Komolyan, akkor is jó kedvű lennék tőle, ha a halálos ágyamon feküdnék. 

- Láttam. Nagyon jó lett! – kezdtem – Első dolgom volt megnézni, miután felkeltem – jelentettem ki büszkén. Végül is igaz volt. Az álmomat pedig nem akartam neki elmesélni, így inkább nem mondtam mást. 

- Tegnap egész délután a betűtípussal szenvedtem – mondta, majd gyorsan meg is nyitotta az oldalt. Minden teljesen olyan volt, mint máskor. Mintha el sem mentem volna. Érdekes felismerés volt. Ürességet idézett elő bennem, mint egy rész a Doctor whoból. Rájöttem, hogy az élet megy tovább. Senki sem törődik ezekkel az apróságokkal. Az élet fáján, te csak egy rügy vagy. 

- Tudod mit? Most pedig megyünk sütizni. Itt a közelben a néninek isteni a sütije – mondta és azonnal el is indult. Ezen felnevettem, mert minden alkalommal elmondja, ahányszor sütit akar enni. Hihetetlen, hogy még egyszer sem vette észre ezt. Utána siettem, és magunk mögött hagytuk otthonát.

10 megjegyzés:

  1. Hu ez az álom nagyon durva volt... Nem tudom mit jelenthet..
    Kicsit sajnáltam hogy eben a részben Niall nem szerepelt, már várom mikor lép újra színre.
    Várom a kövit :) pusziii

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ebben azért nem volt benne, mert a következőben sokat szerepelnek majd a fiúk is:D De ennél többet nem mondhatok:DD xx

      Törlés
  2. Nagyon jó lett a rész. Végigizgultam az álmot... Siess a kövivel. xx
    u.i.: Vár rád egy díj nálam: http://newlifeinlondon-1d.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök! Igyekszem! xx
      u.i.: Köszönöm ezt is, amint időm lesz, kiteszem! xx

      Törlés
  3. Nagyon jóó!!!
    Tudom, hogy eddig nem írtam kommenteket, de most kezdtem el olvasni. Már nagyon tetszik a blog, kíváncsian várom a történet további részeit.
    Nagyon örülök, hogy végre találtam mégegy Niall Horan-os fanfictiont. Nem tudom, hogy miért szeretik kevesebben, mikor szerintem ő az a bandából, akit egyből meg lehet szeretni. :)
    Bár mindenkinek más a véleménye :)
    Az álom nagyon durva volt, először mondjuk azt hittem Niall ölelte át.
    Légyszíves siess a következő résszel!
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!!!
      Nagyon örülök, hogy olvasni kezdted, ahogy annak is, ha tetszik:D Boldog vagyok, hogy végre találtál egy Niall FF-t, mert tényleg nagyon kevés van belőle. Több kéne! Alá becsülik, és ez nem igazság! Többször is hangsúlyoztam már, hogy én imádom őt, és képtelen vagyok felfogni, hogy nem lehet szeretni. Minimum kicsit kedvelni. Pedig én aztán tényleg megértem az eltérő nézeteket meg ilyesmi, de ezt nem tudom felfogni. Ő egyszerűen elképesztő! <3 Mindegy is.
      Bevallom, az álom úgy született, hogy egy Niall jelenetet szántam oda, de éjszaka volt. Álmos lettem! A történet pedig irányítani kezdte saját magát. Ja, és korai is lett volna egy ilyen jelenet. Nem tévedtél ám sokat, majdnem az lett ott:D
      Sietek, ahogy tudok. Már alakul a dolog fejben. Amilyen gyorsan csak lehet, le is írom!
      ~xx

      Törlés
  4. Bocsi, hogy csak ma érkeztem, de teljes káosz most az életem. Szóval...

    Amikor az álom jelenetet olvastam, a hideg is kirázott. Annyira morbid volt, ijesztő, számomra borzalmas. A volt szerelmedet zombiként látni. Uramisten! Bár csak egy álomkép volt, én biztosan sokkot kaptam volna, miután felébredek.
    Az "oszló hulla" jelző mosolyt csalt az arcomra, bár teljesen negatív a jelentése, mégis frappánsnak éreztem.

    Becca egy igazi makacs, önfejű lány, aki megy a saját feje után. Bennem egy kicsit rossz érzést keltett, ahogyan az apjával viselkedett. Furcsa volt.

    A barátnő pedig nagyon szimpatikus karakter, jó volt a kettőjük párbeszédét olvasni. Igazán jó kapcsolat lehet közöttük.

    Sokszor kiragadok egy számomra fontos gondolatot a történetből, ez most sincs másképp.
    "Az élet fáján, te csak egy rügy vagy." Hatalmas igazság, én is sokszor éreztem ezt, és érzem is.

    Várom a folytatást, amint tudom olvasom is majd.
    Te pedig ne feledd, nagyszerű író vagy és sokaknak okozol örömöt a történeteiddel. Nekem biztosan. Néha egy fárasztó nap után, boldogan ülök le olvasni a soraidat.

    puszillak, Cami

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aww! Először is köszönöm!:D

      Az oszló hulla egy annyira vicces kifejezés, hogy bár egy kellemetlen (mondhatni szomorú) jelenet része volt, mégis viccessé próbálta tenni azt. A jelenetet azért raktam bele, mert egy fontos részét zártam le az ő életének is, és ez egyébként is annyira jellemző rám. Ha nem lenne benne zombi (vagy ilyesmi), megkérdőjelezhető lenne, hogy tényleg én írtam-e:D Csoda, hogy eddig kibírtam:D

      Valójában Becca most nagyon haragszik a szüleire. Nem akar velük lenni, a társaságukban tölteni az időt, beszélgetni még annál inkább nem. Úgy érzi mindenki hibás mindenért. Tipikusan olyan lány, aki azonnal fellázad a rendszer ellen, amint teheti.

      A barátnő tényleg szimpatikus karakter! Majdnem hogy teljesen valós az a beszélgetés egy valós személlyel:D Lényegében nem egyszer megesett. <3

      Az idézet a húgomtól van, aki szombaton itt ült mellettem, és nagyon bölcs akart lenni. Mikor kimondta, először úgy nevettem rajta, hogy alig tudtam leírni:D Pedig most az egyszer igaza volt. Honnan vesz ilyeneket 13 évesen?

      Igyekszem a következővel, amennyire tudok!:D
      ~xx

      Törlés
  5. Úgy látom a legfontosabb információ csak arra várt, hogy én véleményezzem... A Doctor Who! :-) Mosolyogtam, és az utolsó pár soron csak azon kattogott az agyam, hogy melyik részben volt ez, de leesett, minden rendben! ;-)

    Először azt hittem, Niall jött érte, de az oszló hulla gyorsan ráébresztett, hogy nem lehet ő. J ötlet volt, és az is, hogy szinte ugyanígy megtörtént később az egész. Ez feszültségkeltő, szeretem. :-)

    Érdekes, hogy ez a rész nem volt tele akciójelenetekkel, de így is szerettem. A maga egyszerűségével. Olyan érzésem volt, mint egy angol sorozatban. Konkrétan a Misfits tömbházai ugrottak be, csak villám nem volt, meg szuperhős-közmunkások. :-)

    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem meg a dunakeszis háztömbök jártak a fejemben, mikor írtam, és... azok a Misfits háztömbjeire emlékeztetnek. Szóval igen. Nagyjából eltaláltad a hangulatot, csak jobban sütött a nap:D

      Direkt feszültséget akartam bele. Imádom. A félelmet is. Félnie kellett volna, de nem tudott. Túl aggódta. Először Niallt szántam a jelenetbe, de korai lett volna szerintem:D

      A Doctor who résznél nem gondoltam konkrét jelenetre. Mindegyik után ürességet érzek magamban, mintha semmi nem létezne igazán. Mi is csak porszemek vagyunk, és ez kicsit üres érzés. Nem tudni, miért vagy ott, ahol. Az a sorozat fontos dolog az életemben:D

      Törlés