Perzselő délutáni napsütés
fogadott. Nyár volt, és én elszoktam ettől az időjárástól. Szinte szétégették
bőrömet a nyári nap rakoncátlan sugarai. Az időjárás vidám, ahogy az utcán
sikítozó, és rohangáló gyerekek is vidámak voltak. Minden olyan veszettül vidám
volt… csak én nem. Persze nem aggódtam.
Vagyis, azt mondtam magamnak, hogy nem aggódom. Niall ugyanis bizalmat kért, én
pedig bízom benne. Nem is tehetek mást. Próbáltam kiüríteni a fejem, ezért
lementem a telepi játszótér felé sétálni. Igazából sétálásnak neveztem, de
legjobb barátnőmhöz tartottam, akivel így is minden nap sikerült beszélnem így
vagy úgy. A szégyentelen kis sugarak gátlástalanul nyaldosták a bőröm, a gyerekek
rohangáltak, mászkáltak a mászókákon, csúszkáltak a csúszdán és anyjukat
kérlelték, hogy maradjanak még fél órát. Az egész teret gyerekek jókedvű
nevetése, és kiabálások zaja töltötte be. Néhány mellettem elhaladó kocsi
nyitott ablakán hangos zene szűrődött ki. Minden olyan volt, mint régen… Minden
olyan volt, mint London előtt. Teljesen átlagos, vidám, s csak én voltam
keserű. Ahogy a házhoz értem, megálltam az ajtó előtt és telefonom után kutatva
figyeltem a körülöttem zajló eseményeket.
Hirtelen forró férfikéz érintette
meg a hátamat, majd derekamra csúszva megállt. Az én esetemben ez egy nagyon
közvetlen mozdulat volt, szóval vagy egy részeg idegen, vagy… de mivel ő nem
lehet, csak egy részeg idegen. Lassan megfordultam, hogy lássam ki az.
- Te … - hallottam a saját
hangom, de akkor már úgy éreztem kívülről látom magam. Szörnyű érzés fogott el.
Hogy került ide? Nem itt van a helye.
- Mi a baj, drága Rebecca? –
kérdezte bájos mosollyal az arcán. – Már meg sem ismersz? Oly rövid ideig
voltál távol, s máris elfelejtettél? – folytatta. Kétségbe estem. Képtelenség
volt. Hogy került ide? Miért épp most? Honnan tudta, hogy visszajöttem? Tudta,
hogy elmentem? Él?
Amint ez a gondolat ette be magát
az agyamba, az arcán öreg, élettelen, szürke lett a bőr lassanként. Horzsolások
és repedések borították minden szabad bőrfelületét, az egyik szeme helyén
kukacok hemzsegtek, és ahogy megszólalt, sötét alvadó vérszerű anyag folyt a
szájából.
- Mi a baj, drága Rebecca? Már
nem szeretsz? – jött felém, ezennel visszataszító testével, és mocskos
vigyorával. Az egyik lábát, amelyik teljesen ki volt csavarodva, maga után
húzva.
- Mi történt veled? Hogy kerülsz
te ide? Hogy hogy élsz? – Tettem fel az első kérdéseket, amiket sikerült
kinyögnöm a sokk hatása ellenére. Talán csak képzelődöm, bolond vagyok. Nem is
vált zombivá. - Képzelem. Képzelem. – mondogattam magamnak, hátha az majd
megnyugtat. De hogy tudnék megnyugodni, ha itt áll velem szemben Danny, akit
valaha mindennél jobban szerettem, zombiként. Annyira irreális volt. Már nem
az, hogy zombi. Azt meg tudom magyarázni azzal, hogy megőrültem. Nem lepne meg.
De az, hogy él, és felém tart, valahogy hihetetlen volt. Minden egyes lépésére
egy újabb hátralépéssel reagáltam. Nem akartam közel kerülni hozzá, de aztán…
Végül fal került mögém, és nem volt hova mennem. Végig csak az a lépés
választott el tőle, és attól a szürke halott arctól, a belőle kifolyó
mocsoktól, és egyszerűen képtelen voltam magam elé idézni az igazi arcát. Már
teljesen el is felejtettem, hogy néz ki. Tudtam, hogy ő az, mégsem ő volt.
Fájdalmas koppanással értem
földet, és a fejemet alaposan beütöttem a padlóba. A hold szikrázóan ezüstös
fénye világította be a szobát. Az árnyékok tündértáncot jártak a falakon. Csak
álmodtam. Sűrűn lélegeztem, mélyeket. Még mindig fájt az emlék. Szerettem őt,
és csak ennyi maradt belőle. Egy oszló hulla. Az is csak egy álomban. Eszembe
jutott, hogy mióta tegnap kora este hazaértünk, még nem is tárgyaltam legjobb
barátnőmmel. Tudat alatti üzenetnek fogtam fel az álmot. Úgy döntöttem azt
jelenti, látogassam meg. Hajnali két óra volt, de nem akartam azonnal
visszaaludni, így inkább barátnőm honlap építő portáljára látogattam, a http://sam-aemy.weboldala.net/ -re. Jó
darabig nézegettem, milyen újdonságokat pakolt fel, mióta nem láttam, majd
lassan újra álomba merültem.
Másnap reggel sikerült hétkor
kelnem, felkészültem az előttem álló napra, leültem a konyhában, és egy napilapot
lapozgattam. Ez nem volt szokásom.
- Ettél már a fokhagymás
kenyérből? – kérdezte apám, akinél London előtt is éltem.
- Nem – mondtam unottan az újság
mögül, amit csak álcának használtam. Valójában egy sort sem olvastam belőle,
csak megnéztem a képeket.
- Akkor egyél, friss – jelentette
ki, majd öntött magának egy csésze, forró teát.
- Nem vagyok éhes – mondtam,
mintha a dolog teljesen természetes lenne, apám épp belekortyolt a teába, és
azonnal ki is köpte azt.
- Mi? – kérdezte feszült
komolysággal az arcán, letette a bögrét, és egy szalvétával a kiköpött teát
kezdte felitatni.
- Csak nem és kész – jelentettem
ki, miközben felálltam a helyemről. – Megnézem Aemy-t, majd jövök. Ne hívogass!
– szóltam vissza neki az ajtóból, és kisétáltam. Még hallottam, ahogy morcosan
utánam szólt.
- Akkor hívlak, amikor akarlak –
csak megráztam a fejem, és folytattam utamat. Minden ugyanúgy történt, mint
álmomban, csak nem délután volt, hanem délelőtt. Reméltem, hogy a többi dolog
nem fog megtörténni.
A ház elé érve matatni kezdtem a
telefonom után a zsebemben, hogy bejelentsem magam, mire egy kéz érintette meg
a hátam. Nem volt időm gondolkodni ezen. Azonnal arrébb ugrottam, és ránéztem.
Az első pillanatban azt hittem megint álmodom, majd azt, hogy tényleg
megtörténik. Ez még rosszabb volt. De akkor megláttam, ki volt az.
- Aemy – sóhajtottam. -
Megijesztettél.
- Én? Te mit keresel itt? Nem
Londonban kéne lenned? – kérdezte értetlenkedve, és felülemelkedve a tényen,
hogy szokatlanul reagáltam az érintésre. Gondolom meglepte a jelenlétem. Csak
ez lehet az oka.
- Majd elmesélem, ha ráérsz.
- Persze, gyere csak. Ugye nem
történt semmi rossz? – kérdezte, és azonnal ajtót nyitott, fejével a bejárat
felé bökött. Bent az asztalnál ülve elmeséltem neki az egész történetet Jack
bácsikámról, meg arról, hogy az utóbbi héten, miért nem beszéltünk. A többi
dolgot már úgyis tudta Niallel kapcsolatban, szinte mindent tudott rólam. A
fura az volt, hogy ő azonnal tudta kik ők, mikor említettem neki. Persze, a
designszerkesztés miatt. Sok fiatal lány rendel tőle. Azok pedig ismerik a One
Directiont. Csak én lehetek ennyire elszigetelve a világtól, hogy semmit sem
hallottam róluk azelőtt. Figyelmesen végig hallgatott, majd megértően nézett
rám. Nem akartam, hogy bármit szóljon, ezért felálltam, és az ablakhoz
sétáltam.
- Milyen szép most is – kezdtem
bele. – Szinte hiányzott. Vagyis nem hiányzott, de most hogy újra látom…
valahogy jó érzés – magyaráztam, mire mosolygott. Megértette, hogy lezártam az
előző témát, és nem akart piszkálni vele.
- Láttad az új dizit? - kérdezte
élénken, ahogy csak ő képes rá. Komolyan, akkor is jó kedvű lennék tőle, ha a
halálos ágyamon feküdnék.
- Láttam. Nagyon jó lett! –
kezdtem – Első dolgom volt megnézni, miután felkeltem – jelentettem ki büszkén.
Végül is igaz volt. Az álmomat pedig nem akartam neki elmesélni, így inkább nem
mondtam mást.
- Tegnap egész délután a
betűtípussal szenvedtem – mondta, majd gyorsan meg is nyitotta az oldalt.
Minden teljesen olyan volt, mint máskor. Mintha el sem mentem volna. Érdekes
felismerés volt. Ürességet idézett elő bennem, mint egy rész a Doctor whoból.
Rájöttem, hogy az élet megy tovább. Senki sem törődik ezekkel az apróságokkal. Az
élet fáján, te csak egy rügy vagy.
- Tudod mit? Most pedig megyünk
sütizni. Itt a közelben a néninek isteni a sütije – mondta és azonnal el is
indult. Ezen felnevettem, mert minden alkalommal elmondja, ahányszor sütit akar
enni. Hihetetlen, hogy még egyszer sem vette észre ezt. Utána siettem, és
magunk mögött hagytuk otthonát.
Hu ez az álom nagyon durva volt... Nem tudom mit jelenthet..
VálaszTörlésKicsit sajnáltam hogy eben a részben Niall nem szerepelt, már várom mikor lép újra színre.
Várom a kövit :) pusziii
Ebben azért nem volt benne, mert a következőben sokat szerepelnek majd a fiúk is:D De ennél többet nem mondhatok:DD xx
TörlésNagyon jó lett a rész. Végigizgultam az álmot... Siess a kövivel. xx
VálaszTörlésu.i.: Vár rád egy díj nálam: http://newlifeinlondon-1d.blogspot.hu/
Köszönöm! Örülök! Igyekszem! xx
Törlésu.i.: Köszönöm ezt is, amint időm lesz, kiteszem! xx
Nagyon jóó!!!
VálaszTörlésTudom, hogy eddig nem írtam kommenteket, de most kezdtem el olvasni. Már nagyon tetszik a blog, kíváncsian várom a történet további részeit.
Nagyon örülök, hogy végre találtam mégegy Niall Horan-os fanfictiont. Nem tudom, hogy miért szeretik kevesebben, mikor szerintem ő az a bandából, akit egyből meg lehet szeretni. :)
Bár mindenkinek más a véleménye :)
Az álom nagyon durva volt, először mondjuk azt hittem Niall ölelte át.
Légyszíves siess a következő résszel!
xx
Köszönöm!!!
TörlésNagyon örülök, hogy olvasni kezdted, ahogy annak is, ha tetszik:D Boldog vagyok, hogy végre találtál egy Niall FF-t, mert tényleg nagyon kevés van belőle. Több kéne! Alá becsülik, és ez nem igazság! Többször is hangsúlyoztam már, hogy én imádom őt, és képtelen vagyok felfogni, hogy nem lehet szeretni. Minimum kicsit kedvelni. Pedig én aztán tényleg megértem az eltérő nézeteket meg ilyesmi, de ezt nem tudom felfogni. Ő egyszerűen elképesztő! <3 Mindegy is.
Bevallom, az álom úgy született, hogy egy Niall jelenetet szántam oda, de éjszaka volt. Álmos lettem! A történet pedig irányítani kezdte saját magát. Ja, és korai is lett volna egy ilyen jelenet. Nem tévedtél ám sokat, majdnem az lett ott:D
Sietek, ahogy tudok. Már alakul a dolog fejben. Amilyen gyorsan csak lehet, le is írom!
~xx
Bocsi, hogy csak ma érkeztem, de teljes káosz most az életem. Szóval...
VálaszTörlésAmikor az álom jelenetet olvastam, a hideg is kirázott. Annyira morbid volt, ijesztő, számomra borzalmas. A volt szerelmedet zombiként látni. Uramisten! Bár csak egy álomkép volt, én biztosan sokkot kaptam volna, miután felébredek.
Az "oszló hulla" jelző mosolyt csalt az arcomra, bár teljesen negatív a jelentése, mégis frappánsnak éreztem.
Becca egy igazi makacs, önfejű lány, aki megy a saját feje után. Bennem egy kicsit rossz érzést keltett, ahogyan az apjával viselkedett. Furcsa volt.
A barátnő pedig nagyon szimpatikus karakter, jó volt a kettőjük párbeszédét olvasni. Igazán jó kapcsolat lehet közöttük.
Sokszor kiragadok egy számomra fontos gondolatot a történetből, ez most sincs másképp.
"Az élet fáján, te csak egy rügy vagy." Hatalmas igazság, én is sokszor éreztem ezt, és érzem is.
Várom a folytatást, amint tudom olvasom is majd.
Te pedig ne feledd, nagyszerű író vagy és sokaknak okozol örömöt a történeteiddel. Nekem biztosan. Néha egy fárasztó nap után, boldogan ülök le olvasni a soraidat.
puszillak, Cami
Aww! Először is köszönöm!:D
TörlésAz oszló hulla egy annyira vicces kifejezés, hogy bár egy kellemetlen (mondhatni szomorú) jelenet része volt, mégis viccessé próbálta tenni azt. A jelenetet azért raktam bele, mert egy fontos részét zártam le az ő életének is, és ez egyébként is annyira jellemző rám. Ha nem lenne benne zombi (vagy ilyesmi), megkérdőjelezhető lenne, hogy tényleg én írtam-e:D Csoda, hogy eddig kibírtam:D
Valójában Becca most nagyon haragszik a szüleire. Nem akar velük lenni, a társaságukban tölteni az időt, beszélgetni még annál inkább nem. Úgy érzi mindenki hibás mindenért. Tipikusan olyan lány, aki azonnal fellázad a rendszer ellen, amint teheti.
A barátnő tényleg szimpatikus karakter! Majdnem hogy teljesen valós az a beszélgetés egy valós személlyel:D Lényegében nem egyszer megesett. <3
Az idézet a húgomtól van, aki szombaton itt ült mellettem, és nagyon bölcs akart lenni. Mikor kimondta, először úgy nevettem rajta, hogy alig tudtam leírni:D Pedig most az egyszer igaza volt. Honnan vesz ilyeneket 13 évesen?
Igyekszem a következővel, amennyire tudok!:D
~xx
Úgy látom a legfontosabb információ csak arra várt, hogy én véleményezzem... A Doctor Who! :-) Mosolyogtam, és az utolsó pár soron csak azon kattogott az agyam, hogy melyik részben volt ez, de leesett, minden rendben! ;-)
VálaszTörlésElőször azt hittem, Niall jött érte, de az oszló hulla gyorsan ráébresztett, hogy nem lehet ő. J ötlet volt, és az is, hogy szinte ugyanígy megtörtént később az egész. Ez feszültségkeltő, szeretem. :-)
Érdekes, hogy ez a rész nem volt tele akciójelenetekkel, de így is szerettem. A maga egyszerűségével. Olyan érzésem volt, mint egy angol sorozatban. Konkrétan a Misfits tömbházai ugrottak be, csak villám nem volt, meg szuperhős-közmunkások. :-)
xx
Nekem meg a dunakeszis háztömbök jártak a fejemben, mikor írtam, és... azok a Misfits háztömbjeire emlékeztetnek. Szóval igen. Nagyjából eltaláltad a hangulatot, csak jobban sütött a nap:D
TörlésDirekt feszültséget akartam bele. Imádom. A félelmet is. Félnie kellett volna, de nem tudott. Túl aggódta. Először Niallt szántam a jelenetbe, de korai lett volna szerintem:D
A Doctor who résznél nem gondoltam konkrét jelenetre. Mindegyik után ürességet érzek magamban, mintha semmi nem létezne igazán. Mi is csak porszemek vagyunk, és ez kicsit üres érzés. Nem tudni, miért vagy ott, ahol. Az a sorozat fontos dolog az életemben:D