Fogalmam sem volt róla, hogy
Niall miért ül az ágyam szélén, de idegesített a dolog. Biztos rémesen néztem
ki. Persze nem kellett volna, hogy érdekeljen, miután a kapcsolatunkat
visszabutítottam barátivá. Mégis érdekelt.
- Nem kellene így látnod –
suttogtam, és próbáltam elbújni a takaróba csavarva magam – Szörnyen nézhetek
ki.
- Gyönyörű vagy – elvigyorodott,
és az arca kisfiússá vált ismét.
- Már nem kell ilyeneket mondanod
– legyintettem – Mit keresel itt?
- Perrie szólt, hogy beteg vagy…
Mi történt?
- Semmi komoly, ezért igazán nem
kellett volna ide jönnöd – próbáltam elrejteni a fejemet is a paplanba, de
óvatosan megfogta és lehúzta az arcomról, mintha egy csoki nyuszit csomagolna
ki. Egy igazi csokiból készületet, nem Zombielandeset. Kicsit elesettnek
éreztem magam, amiért nincs hova menekülnöm, és a szemébe kell néznem.
- Biztos csak gyomorrontás. Ne
félj… nem ez lenne az első, és biztos nem is az utolsó. Túlélem.
- Sajnálom… - hajtotta le a
fejét, és nem értettem, mit kell sajnálni ezen. Vele is előfordult már.
- Ugyan, nem vészes, bárkivel
előfordulhat – rá mosolyogtam, hátha akkor majd nem vág olyan bánatos arcot.
Egy pillanatra felderült, de újból komoly lett.
- Sajnálom, ami Harrynél történt
– javította ki magát, és most ő próbált másfelé nézni, mintha attól hogy nem
engem néz, nem látnám az arcát.
- Ugyan már... nem történt semmi
- felültem és magam alá húztam a lábaim, de nem szóltam többet. Úgy néztem rá,
mintha először látnám életemben.
- Tudom, de ez nem rajtam múlt –
a hajába túrt, én pedig azon tűnődtem, hogy valójában mire gondolhat.
- Szót sem érdemel – mosolyogtam
rá.
- Akkor barátok?
- Barátok – bólogattam, és
kézfogással pecsételtük meg megegyezésünket. Ezt a szörnyű szóbeli szerződést,
ami hozzá köt, mégis elszigetel tőle.
Lassan kibújtam a takaró alól,
hogy szerezzek egy teljesen ízetlen szörnyű teát, de Niall megállított.
- Hova készülsz?
- Hozok teát, két perc – kettőt
mutattam az ujjaimmal – ne félj, nem megyek világgá.
- Majd én hozok – mondta, én
pedig döbbenten figyeltem, ahogy kisétál a szobából. Mi baja van ennek?, gondoltam.
Valószínűleg még akkor is
döbbenten meredtem magam elé, mikor visszatért és a kezembe nyomta a bögrét,
mert azt mondta; „hahó” és az arcom
előtt legyezett, aztán letett elém néhány kekszet egy tányéron.
- Nem kellett volna – mondtam, ő
pedig vállat vont és elvett egyet a kekszből – Köszönöm.
- Idióta – jegyezte meg maga elé
somolyogva. Kitört belőlem a nevetés.
- Elnézést? – dobtam fejbe egy
darab keksz egyik sarkával. Erre csak felém mutatott és sokatmondóan végig
futtatta rajtam a tekintetét, valójában a helyzetemre célzott. - Úgy érted,
hogy lehet az, hogy egy ember nem ismeri a saját korlátait? Nem tudom, Niall.
Erről neked kellene mesélned, nem igaz? „Mr. halálra rémítem a társaim, és
majdnem meghalok a repülőn” – ujjaimmal idézőjeleket rajzoltam a levegőbe és
próbáltam minél gúnyosabb hangsúlyt megütni.
- Ez nem egészen így volt –
védekezett, de én tudtam, hogy igen.
Egy békés nyárvégi délutánt töltöttem a kertben lustálkodással, amíg a
fiúk turnéztak, jobb elfoglaltságom aligha akadt. Délutánra a nap is szerepet
kapott, és azzal a céllal, hogy kicsit lesülök, egy könyvet vettem magamhoz.
Egy napozóágyon olvasgattam, s habár tudtam, hogy az a szerény délutáni nap nem
fog majd meg, mégis hitegettem magam.
Aztán megszólalt a telefon…
- Nagyon be vagyunk tojva – kezdte Zayn, kétségbe esett, szinte
remegett a hangja.
- Mi történt?
- Niall… nem tudjuk, hogy mi van. Csak szenved, és nem tudjuk, hogy mit
csináljunk – hadarta el, majd egyszerre elhallgatott, mintha tőlem várt volna
csodát.
- Miért nincs veletek orvos?
- Ki gondolt arra, hogy a hülye megmérgezi magát! – úgy mondta ezt,
mintha felháborítónak találná még a feltételezést is. Pedig abszolút nem volt kizárt,
hogy Niall ételmérgezést kapjon, hiszen mindent megkóstolt, ami elé került. Idegen
országokban pedig nem szabad mindent megenni.
- Mi is történt pontosan?
- Hát… nem igazán tudjuk, hogy mi baja. Össze-vissza evett mindent,
most meg haldoklik. Nem tudjuk, hogy mit kéne vele csinálnunk – kétségbeesett
hangja engem is felzaklatott.
- Ezért engem hívtál… Mégis mit vársz, Zayn? Nem vagyok orvos, és ezzel
csak azt érted el, hogy most már én is aggódom! Azonnal szóljatok egy orvosnak,
vagy aminek akartok, engem nem érdekel, csak hozzátok le onnan, és ne legyen
semmi baja, különben kitekerem a nyakatokat! – azzal le is csaptam, s a
későbbiekben nem esett szó erről a beszélgetésről, de Zayn egy ideig került.
- Akkor hogy volt? – vontam fel
szemöldököm, ő csak lesütötte szemeit, és mosolygott. Rövid szünetet tartott.
- Soha többet ne tűnj így el –
mondta, miután belátta, hogy igazam van.
- Niall, már semmi közöd hozzá,
hogy hova megyek és kivel. Ne félj, elbújok, nem fognak meglátni. Olyan vagyok,
mint egy Ninja. Most látsz, most pedig nem – emeltem az arcom elé a paplant.
Majd kilestem mögötte. Csak mosolygott, de nem boldogan. Hirtelen leengedtem
magam elől, egy ideig csak néztem magam elé – Azt hiszem, menned kéne. Úgy érzem,
újabb meglepetés közeledetik… - Vukkra céloztam, de ezt a viccet ő úgysem
értette volna.
Búcsúzóul megölelt, de az ajtóból
még visszanézett és közölte, hogy esze ágában sincs elhagyni a házat, amíg meg
nem gyógyulok, úgyhogy csak szóljak, ha valamire szükségem van, mert ő ott
lesz. Amint behúzta maga mögött az ajtót, újra végig futott az agyamon a
kérdés; Vajon mi értelme ennek az
egésznek?
Mi értelme annak, hogy újra
barátok vagyunk, ha szeretem, és nyilvánvalóan ő is, hiszen nem lenne itt, ha
nem így lenne. Senkinek nem beszéltünk szakításról, így senki sem tudja. A
rajongók tehát továbbra is utálnak, ugyanúgy bujdoshatok, mint valami patkány.
Azzal a különbséggel, hogy folyamatosan bántom Niallt. Holott ő nem ezt
érdemelné. Mindezt a közvélemény miatt? Mégis milyen ember lett belőlem?
Hiába undorodtam magamtól, inkább
visszaaludtam, hogy ne is gondoljak erre a hülyeségre.
×××
Sziasztok! Tudom, a tervek szerint tegnap kellett volna jönnie, de ismét technikai problémák adódtak (ezzel az ezer éves géppel csak a baj van). Köszönöm mindenkinek, aki kitartóan olvassa, elvileg holnap is kellene új fejezet, de mivel az még sehogy sem áll, és a net kapcsolattal is vannak problémák, nem tudom megígérni, hogy tényleg lesz is.
Mostmár keresztbe tett ujjakkal várom, mikor jön meg az esze Beccának és befejezi az önsajnálatot.
VálaszTörlésEzalatt meg nem tudom miért, de úgy érzem, hogy egy fantasztikus regényt olvasok egy igen híres írónőtől. Igazán szeretem a stílusod és a szóhasználatod, ezért is szeretem annyira a blogjaidat!
NAGYON várom már a következő részt:)
Nina!
Igen... elég érdekes, hogy miközben úgy véli, mindent Niallért tesz, végül mégis csak magát sajnálja. Micsoda önző libát alkottam!:DD
TörlésKöszönöm az összes szép szót, pláne, hogy ezek alá a részek alá írod (amiket véleményem szerint csak összecsaptam)! Hihetetlenül jól esik:))
~xx