×Chapter 15×

Szerencsére hamarosan jobban lettem, és Niall sem járt már a nyakamra. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, hiszen ha ott volt, mindig arra emlékeztetett, hogy milyen idióta voltam. De ha nem, hiányzott. A következő napokban nem találkoztunk, próbákra járt, és nem volt oka, hogy velem töltse azt a pár óráját, ami szabad volt. Nem találkoztunk, és ezekben a napokban szörnyen szétcsúszott az elmém. Képzeletben úgy tudtam leírni ezt az érzést, mint amikor a doboz kinyílik, és a lelkedért eljönnek a cenobiták, hogy darabokra szaggassák. 

Persze túl buta és büszke voltam ahhoz, hogy neki is elmondja, mennyire megbántam, amiket akkor mondtam. Ha pedig ő közeledett volna… talán akkor sem változott volna semmi. Makacs voltam, önző. Hülye, egy igazi idióta. 

Kakaót kanalazgattam a konyhában mikor, Jade belépett az ajtón, lefagyott, és döbbenten meredt rám, de nem foglalkoztam vele. 

- Édesem, mit csinálsz? – kérdezte, és egy pillanatra lefogta a kezem ezzel kizökkentve a tevékenységből. Rá pillantottam, majd vissza a tányérra. Kézfejemet a homlokomnak támasztottam, és keservesen felsóhajtottam. 

- Azt, aminek látszik… kakaót pakolok kiskanállal egy tányérba – sóhajtottam. 

- Miért nem mondod meg neki? 

- Nem játszadozhatok vele. Ha tegnap azt mondtam neki, hogy legyünk barátok, nem rohanhatok vissza holnap, hogy „várj mégse” – ezúttal nem mutattam idézőjeleket, pedig szokásom volt. Csak letettem a kanalat, fogtam a tányért és át akartam önteni egy bögrébe, de Jade elvette tőlem, és ő maga tette meg. 

- Ez nem játék… Ha így viselkedsz, nem csak magadnak okozol kárt. Neki is, a fiúknak és nekünk is – magyarázta, és nem értettem, hogy a fiúknak és nekik mi közük az egészhez. Kérdőn néztem rá, s hamarosan magyarázkodásba kezdett – Perrie egyre ritkábban hívja át Zaynt. Inkább elmennek valahová, mert nem akar rosszat neked. Tudja, hogy inkább bezárkózol, ha valami bajod van, márpedig bajod van. A fiúknak pedig keresztbe teszel, mert Niall figyelmetlen, sokszor fáradtan jelenik meg a próbákon, és használhatatlan. A munkájukkal játszol a büszkeséged miatt. 

- Igazad van, de hogy jöttök a képbe ti? 

- Ha így folytatod, egy nap még bekapcsolva felejted a sütőt, vagy ki tudja, és mind meghalunk… - meresztett borjú szemeket, nekem pedig nevetnem kellett. Viccelt, de ez egyáltalán nem volt kizárt. Tényleg előfordulhatott volna, így az utóbbi időben be se mertem tenni a lábam a konyhába – Niall egy angyal, szeret téged, te szereted őt. Hülye voltál, de megbocsát. 

- Niall túl sovány ahhoz, hogy angyal legyen, Jade. 

- Hogy mit mondtál? – összehúzta a szemöldökét, majd az arca elé tette a kezét – Azt hiszem teljesen elment az eszed. Szerintem minél hamarabb ki kéne javítanotok ezt a hatalmas hibát. 

- Mielőtt egy elmegyógyintézetben végezném? – kérdeztem, és a számmal O -t formáltam. 

- Hallottál tőlem ilyesmit? 

- Nem mondtad, de gondoltál rá, igaz? Ugye gondoltál rá? 

- Nem, arra gondoltam, hogy nyakon váglak… Elment az eszed, ha azt hiszed, hogy az, amit csinálsz, jó! – kissé sértődötten elsétált, magamra akart hagyni a gondolataimmal, amiket erőszakosan más irányba próbáltam terelni. Eszembe jutott a kakaó, ezért a hűtőhöz sétáltam, kivettem a tejet, és hozzáöntöttem a porhoz. 

Nem tudtam, hogy mit kellene tennem. Oda kellene mennem, és… azt mondani, hogy „Csak vicceltem”? Bocsánatot kellene kérnem, a viselkedésemért? Vagy egyszerűen odamenni, a nyakába ugrani és elvárni, hogy szavak nélkül mindent úgy értsen, ahogy én? 

Nem jutott eszembe, hogy milyen nap van, ezért megnéztem a telefonomon. Vasárnap… Április hat. Április hat. Megismételtem magamban. Olyan ismerősen hangzott… 

A homlokomra csaptam, mikor rájöttem. Minden ezen a napon kezdődött azzal, hogy Niall eljött hozzám a novellám elolvasását követően. Ezen a napon tettem fel azt a novellát pontosan egy éve. Pontban egy évvel ezelőtt, és ahogy jobban elgondolkodtam a dolgon, egy pillanatra sem bántam meg. Soha, és azóta is pontosan ugyanúgy érzek, ahogy akkor. 

A laptopomhoz siettem, kikerestem a novellát, és egy pendrivera tettem, majd köszönés nélkül kiszaladtam az ajtón. 

×

Megboldogult Jack bácsikám egykori háza felé tartottam, ahol tavaly a lépcsőn ülve figyeltem az embereket, s ahol minden elkezdődött úgy igazán. Az előző évtől eltérően nem sütött a nap, az emberek fekete esernyőkkel a fejük felett igyekeztek haza. Siettek, ahogyan akkor is, és káromkodtak, ha pocsolyába léptek, vagy egy autó lefröcskölte őket. A város rohanását és virágzását figyeltem, engem nem érdekelt a zuhogó eső, csak mentem, sétáltam. Nem volt miért sietnem… Végül mégis futásnak eredtem, mintha sietnék valahová, pedig teljesen mindegy volt, hogy mikor érek oda. Csak ott akartam lenni, hogy emlékezzek arra, ami akkor volt, hogy tisztán gondolkodjak újra. Az eső megtisztít, az eső mindent megold, gondoltam. Még esernyő sem volt nálam. Arra gondoltam, ha most készülne rólam egy kép, biztos elmegyógyintézeti esetnek tartanának, amiért napsütésben hordok esőkabátot, esőben pedig nem. De ez sem érdekelt már. 

A házhoz érve megláttam Niallt, a lépcsőn ült. Kapucnit viselt, fejét a térdére hajtva kuporgott. Egy szót sem szóltam, ameddig leültem mellé, megvártam, hogy felnézzen. A hajam teljesen elázott a ruhámból is csavarni lehetett volna a vizet, de nem zavart, ahogy az sem, hogy az eső lemossa a tust a szememről, és valószínűleg úgy nézek ki, mint Sadako, vagy egy kísértet a Ju-Onból. 

- Egy idegen lépcsőjén kuporogsz? – kérdeztem – Ilyen esőben? 

- Téged vártalak… 

- Miből gondoltad, hogy ide akarok jönni? 

- Kaptam egy füles – mosolygott. 

- Kitől? – kérdeztem megjátszott elképedéssel. 

- Nem tudom… megkaptam a novelládat egy olyan üzenet társaságában, hogy „Tegnap volt negyedik évfordulója az első meghallgatásodnak az X-factorban. Emlékszel, hogy minek van MA egy éve?” – kisöpörte a szeméből az ázott tincseket – Nem te küldted ezt véletlenül? 

- Hogy buktam le? – a térdemet kezdtem vizsgálni, és a körmömet piszkáltam. 

- Csak te tudsz ilyen olvashatatlanul írni – felnevettem – Miért küldted el? 

- Valójában én vittem oda – magyaráztam. A tekintetével próbált ösztönözni, hogy ettől függetlenül válaszoljak a kérdésére – Niall… tudod… Nehéz ez nekem, de – tenyeremmel próbáltam elrejteni az arcom – hülye voltam, mikor azt mondtam, hogy felejtsük el ezt a napot. Ez egy nagyon fontos nap az életemben. Sosem szeretném elfelejteni – a végét már suttogtam. 

- Én sem. 

- Meg tudod bocsátani? Hogy hisztiztem és… mindent – nem szólt semmit, csak magához húzott és megölelt. Az ő ruhája is legalább olyan vizes volt, mint az enyém, mégsem fáztam az ölelésében. Éreztem, ahogy a hideg esőcseppek mellett forró könnycseppek is végigfutnak az arcomon. Niall szorítása pedig erősebb volt, mint valaha, hogy majdnem megfulladtam, de ez kevéssé sem zavart abban a pillanatban. 

Azt kívántam, bárcsak örökké tartana az a pillanat.

×××

Drágáim,
Tavaly pontosan ezen a napon, ebben az időpontban tettem fel a kilencedik fejezetet, amiben Niall elolvasta Becca novelláját, és azonnal meglátogatta. Ezért szerettem volna ma feltenni ezt a részt. Kicsit siettem is, de próbáltam megfelelőt alkotni. Remélem nem lett túl kevés, és nem látszik, hogy töredékidő alatt írtam.

Ez egyben azt is jelenti, hogy Becca és Niall tényleges kapcsolata ma egy éves!! (Hihetetlen, hogy kibírták:D)
~xx