2014. április 2., szerda

×Chapter 13×


Lassan nyitottam ki a szemem, és fáradtan néztem körül az idegen szobában. Egy pillanatig fogalmam sem volt róla, hol vagyok… aztán eszembe jutott, ami az este történt. Nem akartam még haza menni, ezért Emma felajánlotta, hogy aludjak nála, hiszen másnap szabadnapos volt, és állítása szerint semmi dolga nem akadt.
Óvatosan kisurrantam a szobából, és a fürdőszoba irányába indultam. Csönd volt, az egész házban semmiféle zajt nem lehetett hallani, mintha egyedül lettem volna. Miután rendbe szedtem magam, a konyhába indultam, ahol egy cetli várt az asztalon. 

Leugrottam a kisboltba lisztért” 

Emma már korábban is említette, hogy süthetnénk, mert ő nem ért hozzá. Kért, hogy tanítsam meg muffint sütni, de azt hittem, hogy viccel. Nem értettem, hogy lehet a sütést megtanítani, és miért nem elég, ha követi a recept utasításait. 

Úgy döntöttem, kiszolgálom magam, és kakaót tettem a mikróba, ameddig valami kaja után kutattam, de felvágotton kívül semmit sem találtam, szóval inkább letettem a reggeliről. A hűtőt csaptam vissza durcásan, mikor Emma berobogott az ajtón, vigyorogva köszönt, és lepakolta a lisztet az asztalra. 

- Egy egész hadseregnek sütünk? – nevettem, és előkotortam farmerdzsekim zsebéből a telefonom, hogy megnézzem, tegnap délután óta keresett-e valaki. 

- Dehogy, csak tudod… ha elrontjuk – vont vállat, és besétált a nappaliba – Megnézem az e-mailjeim! Figyelj a kakaóra, nehogy kifusson! – először azt hittem gondolatolvasó, de rájöttem, hogy a tejet és a kakaót a pulton felejtettem. Ráérősen visszarakosgattam őket a helyükre. 

- Dehogy… nekem sosem fut ki – nevettem közben, majd visszafordultam a mikróhoz, és elborzadva láttam, hogy ismét nem volt igazam. Már ki is futott. Gyorsan kivettem a bögrét, hogy megtörölgessem, és feltakarítsak magam után. 

- Na mi ez a csönd? Csak nem történt valami? 

- Dehogy! Mi történt volna? – mondtam vigyorogva, és alig tudtam visszatartani a nevetést. 

- Kifutott? 

- Nem. Dehogyis! De azért ne gyere ki – gyorsan eltüntettem a bizonyítékot, és besiettem hozzá a nappaliba. 

- Szóval, mit nézünk? Jöhet valami horror? 

- A gondolataimban olvasol – leültem mellé a kanapéra, ő pedig keresni kezdett. S ezalatt eszembe jutott, hogy nem néztem meg a telefonom, miután bekapcsoltam. Csupán 40 nem fogadott hívást jelzett és három üzenetet. Jade ötször hívott, és ezt körülbelül óránként, még este. Perrie ugyan azokban az időpontokban, óránkét kétszer, Leigh-Anne és Jesy kétszer egymás után, gondolom elalváshoz készültek abban az esti időpontban. Húsz további hívás mellett Niall neve szerepelt, így gyanítottam, hogy a lányok értesítették arról, hogy nem mentem haza. Nem értem, hogy miért, hiszen már semmi köze hozzá. A hívásai majdnem pontosan fél óránként érkeztek. Úgy döntöttem, most egyikkel sem akarok foglalkozni, ezért, csak Jaket hívtam fel, akihez egyetlen hívás tartozott, és teljesen biztos, hogy nem az eltűnésem miatt keresett. Intettem Emmának, hogy várjon egy kicsit a filmmel, amíg telefonálok. A jelenést választottuk, mert Tom Felton imádnivaló benne. 

Kicsengett… majd Jake energikusan beleüvöltött, s bár nem értettem és kisebb halláskárosodást is szenvedtem, tudtam, hogy azt mondta „Csá hugi”. 

- Mit akartál? 

- Hú, milyen hűvös valaki… - sóhajtott – Bristolba megyek néhány haverhoz, és lehet, hogy utána Londonba cuccolok. Gondoltam szólok, hogy készülj a tesó partikra – visította, és bár nem volt kedvem, mégis nevettem rajta. Hihetetlen, hogy csak ezért hívott – Ja, egyébként azt akartam tudni, hogy nem akarsz-e velem jönni. 

- Mikor? 

- Tizenhat – válaszolt rövid szünet után. 

- Bristol rettegj, jövünk! - örültem, hogy kiszakít onnan egy rövid időre.

×

A délután folyamán gyönyörű muffinokat sütöttünk, extra csokisat és gyümölcsöset. A konyha felismerhetetlenül nézett ki néhány órával később, minden lisztes és tojásos volt, a kajacsatától, ami a sütés végére eldurvult. A hajunkban és a ruhánkon is foltokban állt a tojás, liszt és volt ahol még a tejszín maradványai is meglátszottak fröcskölés formájában. Kakaópor púderként borította be a bőrünket, az arcunkra kent csokiról nem is beszélve. 

Miután végre végeztünk a sütéssel, már olyan éhes voltam, hogy rendeltünk egy pizzát. 

- Nézd már – mutattam a kínai étterem kínálatára egy az asztalon talált papíron, mely bordó alapon fehér tányérba pakolt ételeket kínált. 

- Elhamarkodtuk a pizzát? – nevetett. 

- A pizzát nem lehet elhamarkodni. Csak arra céloztam, hogy miért ne ehetnénk a pizzán kívül mást is?! 

- Mert az a hatalmas pizza egy egész családnak elég lenne? – ajkamat lebiggyesztve visszatettem a lapot az asztalra, és próbáltam újra száz százalékosan a pizzára koncentrálni. 

- Jó, rendeljünk kínait is… 

Ezt nevezem barátságnak. Emma ott volt, amikor szükség volt rá, érdeklődött a problémám iránt is, de nem erőltette, hogy beszéljek ki neki mindent, amikor pedig kaja kell, akkor kaja van! 

- Mindig ezt csinálod? – kérdezte. 

- Mit? – felé fordultam, de nem néztem rá. A szőnyegre figyeltem. 

- Kajába fojtod a bánatod… 

- Nem tudom… nem szoktam „bánatos” lenni – kicsit elfintorodtam. Nevetett. 

- De most az vagy – nem tudom, hogy kérdésnek szánta-e, de leginkább kijelentésnek hangzott. 

- Nem tudom. 

- Látszólag minden oké, és cseppet sem zavar a dolog, de ez nem így van. Ha a média megneszeli, csak még rosszabb lesz – csöngettek, Emma felállt és kiment a pizzáért. A későbbiekben pedig nem erőltette a témát.

×

A kanapén üldögéltem, miután közöltem Emmával, hogy rosszul vagyok. Egyáltalán nem lepett meg, hogy megártott az a sokféle étel, de reméltem, hogy legalább hazáig kibírom. El akartam tűnni, mielőtt Harry beugrana a próbák után, de ahányszor neki indultam, a mai étlap egy része újra napvilágot látott. Talán tényleg nem kellett volna az a kínai… és az utána elfogyasztott garnélák, meg az utolsó szelet pizza. Vagy a muffinok. Talán az sem ártott volna, ha Harrynek is hagyunk belőle. 

A nap már a nyugati oldal horizontját súrolta, mikor Harry betoppant. A konyha még romokban állt, és hiába ígértem meg korábban, hogy rendbe teszem, tudtam, hogy ezek után Harry fog kitakarítani, mert Emma biztosan nem. 

- Ti titkos szövetséget kötöttetek a hátam mögött? – kérdezte Harry, amikor meglátott. Gondolom viccelt, de nem akartam ezen gondolkodni.

- Tegnap délután összefutottunk a kocsmánál – bukott ki belőlem – Emma egy tündér, imádom Harry, úgyhogy ajánlom, hogy szépen viselkedj vele! 

- Várjunk csak… Te most kinek az oldalán állsz? 

- A lányok tartsanak össze, nem? – Harry megrázta a fejét, majd próbáltam felállni, hogy végre elinduljak, de az ajtó helyett sürgősen a mosdó felé vettem az irányt. 

- Jézusom, mit csináltatok a kocsmában? – kérdezte Harry nevetve. 

- Szerintem gyomorrontása van – sóhajtott Emma és megölelte Harryt az elmaradt üdvözlés gyors bepótlásaként, aki felajánlotta, hogy haza visz a lányokhoz, mert ilyen állapotban nem mehetek egyedül. 

×

- Hogy lehetsz ilyen buta? – kérdezte Jade és a kezembe akart nyomni egy bögre forró teát minden nélkül, ahogy kértem, de csak letette az asztalra, mert előre hátra hintáztam a széken, mint valami elmegyógyintézeti kényszermozgó, vagy egy autista gyerek. Leült mellém az asztalhoz, de nem szólt többet. Perrie a konyhapultnak támaszkodott, Leigh-Anne pedig az ajtóból nézte, ahogy Jesy óvatosan lefog, és az arcomat szembe fordítja az övével. 

- Mi történt tegnap? – kérdezte. A nyitott ablakon keresztül hűvös szellő jutott a konyhába, meglovagolva a hold ezüstös fényénysugarát. Milyen szép évszak is a tavasz! Az élet kezdetét jelképezi, a kezdést és az újrakezdést… Nem pedig a véget. Arra gondoltam, hogy Niall biztos haragszik, amiért tegnap ott hagytam, és soha többet nem akar látni, vagy nem tudom. Féltem, hogy megbántom azzal, amit csinálok. Vagyis tudtam, és így még sokkal rosszabb volt. Nem is értettem, hogy minek agyalok ezen. 

- Hagyjatok békén – fogtam meg a teát, felálltam az asztaltól, és úgy mentem el Leigh-Anne mellett az ajtóban, mintha ott sem lett volna, úgy ugrott félre, hogy le ne öntsem a teámmal, mert a kezem úgy remegett, hogy alig bírtam megtartani. 

A lányok nem tudták, hogy mit csináltam egész nap, és nem tudom, mit hittek, hogy mit csináltam, de biztosan nem azt, ami valójában történt. Harry csak kirakott a ház előtt, én pedig nem akartam nekik magyarázkodni, mert hisztérikus állapotba kerültem attól, hogy értem aggódnak. Utáltam az egészet. Bár inkább ne is érdekelném őket, gondoltam.



2 megjegyzés:

  1. Annie!
    Megőrülök! Egyszerűen megőrülök! Ahh...nem bírom ezt a csajt! Oké, hogy nem tudja eldönteni, hogy melyik út jobb/biztonságosabb, de könyörgöm, ne ilyen feltűnően szenvedjen. Igazán izgalmas karaktert alkottál! Kíváncsi vagyok, hogy végül mi lesz végül ebből a Puzzleból! Amúgy meg nagyon csodálom, hogy (2) naponta teszed fel az új részeket:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nina,
      Köszönöm, először is, hogy hűségesen olvasol és kommentelsz, nagyon sokat jelent:D
      Beccának kellett egy kis hiszti, mert akármennyire is nem értek vele egyet, enélkül lapos és unalmas lenne:D
      ~xx

      Törlés