×Chapter 12×

Próbáltam sietősen távozni, hogy Niall ne találjon ott, amikor megérkezik. Túl korainak tartottam még a találkozást. Képtelen voltam ilyen rövid idő alatt kitörölni az érzéseket, képtelen voltam úgy viselkedni vele, mint egy baráttal. Képtelen lettem volna másvalakivel látni. Kis beszélgetésünk után köszönés nélkül álltam fel az asztaltól, fogtam a dzsekim, igyekeztem minél hamarabb feltépni az ajtót, és kirohanni rajta, de valami az utamba került. 

Pontosabban valaki. Niall. Sietségemben neki ütköztem, és hatalmas kék szemeivel néztem farkasszemet egy pillanattal ezután. Nem ragyogott, fáradtnak tűnt, szürke felsőt viselt, és fehér póló, a haja pedig természetes, kicsit kócos. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában, amikor meglátott, de az hamar el is tűnt, nem köszönt csak nézett rám, én pedig milliomodszorra is megvizsgáltam az arca minden vonását, és akaratlanul is keskeny, íves szájára tévedt a tekintetem. Azonnal elkaptam róla, amit észrevettem magam, és mivel a szemébe nem akartam nézni, inkább a haját tanulmányoztam, s pillanatokon belül eluralkodott rajtam az a kényszerű érzés, hogy bele kell túrnom, megigazgatni. Sóhajtottam, és inkább újra végig néztem rajta, hogy megdicsérjek valamit udvariasságból, de semmit nem találtam, ami különösen tetszett volna. Semmit sem tudtam kiemelni, mert teljesen tökéletesnek láttam minden egyes porcikáját. Ő is hasonlóan nézett végig rajtam, talán változásokat keresett, de nem tudtam fürkésző tekintetére figyelni, mert a gondolataim egészen másfelé terelődtek. Egészen pontosan oda, hogy mennyire szeretnék már hozzá érni. Végig simítani a mellkasán, és átölelni. Magamhoz szorítani és soha el nem engedni többé. Megmondani, hogy tudom, mennyire elrontottam és vissza akarok csinálni mindent… pontosan ez volt az, amiért nem akartam vele találkozni. Nem szabad. Nem lehet! 

Végül szórakozott puszit nyomott az arcomra, és megkésve még köszönt is, érdeklődött a hogylétem felől, de én csak annyit tudtam válaszolni, hogy „Köszönöm, jól, de nekem most sietnem kell”. S mindezt olyan esetlenül, hogy miközben az ajtó felé próbáltam mutatni, az egyik kezem a másikba akadt, az arcom pedig forrt. Hülye barátság… 

Elmosolyodott a bénaságomon, de nem állított meg, nem próbált kérdezősködni, csak hátat fordított, ahogy én is neki. De az ajtóban ledermedtem, és képtelen voltam kilépni rajta, ahogy ő is csak imitálta, hogy bemegy és nem érdekli az egész. Csak álltunk ott egymásnak háttal, nekem pedig bevillant, hogy mekkora idióta vagyok… mert szeretem. Mármint nem azért, mert szeretem, hanem mert szeretem, és úgy akarok tenni, mintha nem így lenne. Nem hagyhatom csak így elmenni, gondoltam. Azzal a lendülettel visszafordultam, s szemben találtam magam vele újra. A hirtelen lendülettől és a meglepetéstől, hogy megint milyen közel kerültem hozzá, kicsit elveszítettem az egyensúlyom, ő pedig védelmezőn körém fonta a karjait, és hirtelen olyan közel kerültünk egymáshoz… Olyan közel… NEM. NEM SZABAD!! 

Kedves arcával szemben állva akaratlanul is szétfutott a fejemen az a buta vigyor, de azonnal letöröltem onnan, és kicsit megráztam a fejem, mintha ettől kiesne belőle minden vele kapcsolatos gondolat. Úgy tűnhetett, mintha meglepődtem volna azon, hogy még mindig a hátam mögött áll, de végig hallottam a szuszogását. 

- Szóval, akkor mi most barátok vagyunk? – kérdeztem, és próbáltam nem reszketni. Elérni, hogy a hangom magabiztosan csengjen, de ez sosem ment, amikor kellett volna. 

- Igen… Azt hiszem – válaszolt és a szemeimbe nézett – Miért? 

- Mert a barátok nem csókolhatják meg egymást – mosolyogtam, próbáltam játékossá tenni a kijelentést, de jobban megrázott, mint hittem. A fejemben jobban hangzott, hirtelen hihetetlenül idiótának éreztem magam. Úgy értettem, hogy engedjen el, mert a privát szférámban tartózkodik… és egyáltalán nem úgy, ahogy hangzott. Megjátszott kacagással kihámoztam magam a karjai közül, és próbáltam elhagyni a házat, de megragadta a csuklóm. 

- De, én azt hiszem, megtehetik… 

- De nem úgy, ahogy én szer… gondoltam – egészen komoly arcom láttán a szemeimből a számra tévedt a tekintete. 

- Miért? Te hogy gondoltad? – suttogta, s visszarántott magához, tudtam, hogy ha ezt nem akadályozom meg, a barátságunknak vége, és... Tudtam, hogy túl nehéz dolog Niall Horan barátnőjének lenni, de azt is tudtam, hogy nélküle élni is az. Még át kellett gondolnom, hogy melyik a rosszabb. 

- Mennem kell – nyögtem ki, és ellöktem magamtól, felkaptam a dzsekim – amit idő közben a földre ejtettem – és kirohantam az ajtón, meg se várva, mit akar mondani. Csak azon járt az agyam, hogy micsoda idióta vagyok. Nem tudom melyik volt rosszabb, hogy szakítottam, vagy az, hogy nem bírok ki a közelében három percet sem. Szörnyen éreztem magam. Azt viszont teljesen biztosan tudtam, hogy a kapcsolatunk nem működik… Egyszerűen csak nem passzolunk össze, és kész. Nem szabad erőltetni. Nem szabad. 

Egy hülye hisztis libának éreztem magam…              …és az is voltam. 

Nem akartam vissza menni a lányok házába, viszont nem maradhattam az utcán sem, és akkor megláttam azt a kocsmát. Hurrá, tizenhárom évesek kizárva! 

Már az ajtót nyitottam, mikor meghallottam a nevem az utca túlsó feléből, és rettenetesen megijedtem, hogy valaki felismert… ledermedtem, mint egy egér a kígyó pillantásától és kirázott a hideg. 

- Ne félj, csak én vagyok az – nevetett Emma, akit Harry karácsonykor mutatott be új barátnőjeként. Elmosolyodtam, mikor egy pillanattal később felismertem – Sajnálom, de nem voltam biztos benne, hogy te vagy az – mondta, és a kocsma ajtóra mutatott. 

- Igen… Tudod, a rajongók még nem gyakori vendégek itt – megértően bólintott. 

- Hallottam, ami történt. 

- Az a lepcses szájú Harry… - morogtam. 

- Gyere, szerintem a boltban jobb helyed lesz – mosolygott – Na mesélj, mi történt? 

- Harry kerítőfiúsat játszik, és ki akar békíteni minket… 

- Ugyan, miért olyan nagy baj az? – könyveit átvette a jobb kezéből a balba, majd a zsebében kotorászott egy ideig, aztán előhúzta a kulcsot az üzlethez. Pont egy utcával a kocsma mellett állt a csinos kis antikvárium, kevesebb ember sétált arra, mint London főutcáin, ő maga pedig valószínűleg az ebédszünetéről tért vissza dolgozni. Legalábbis erre következtettem az ajtón virító kártya piros szövegéből „Ebéd szüneten vagyok, köszönöm a türelmét”. 

- Nem illünk össze. 

- Baromságító sütit ettél? – nevetett – Sosem láttam nálatok összeillőbb párt. Miből gondolod, hogy nem illetek össze? 

- Mert… - neki is el akartam magyarázni, de már rosszul voltam a saját nyavalygásomtól. Meguntam, hogy csak erről tudok beszélni, és inkább nem mondtam semmit – Nem akarok erről beszélni. 

- Jó. Kérsz egy pohár vizet esetleg? Vagy ha szerencséd van, még tudok teát csinálni – mondta, és eltűnt a pénztárgép mögötti ajtó árnyékában – Juhúú, szerencséd van! – Nem válaszoltam, de hallottam, ahogy arról kiabál a másik helységből, hogy csinál egy teát, és minden rendbe jön, mert a tea mindent rendbe tesz. És csakugyan… a tea mindent rendbe tesz. 

- Te jó ég, ezek nagyon jó árak – lelkendeztem percekkel később, ahogy a polcok között matattam – Ez fele annyiba kerül, mint amennyiért én vettem az enyémet – vigyorogtam kezemben a Bűn és Bűnhődéssel Dosztojevszkijtől. 

- Bizony, ha gondolod, máskor is benézhetsz. 

- Mindenképpen, ez a hely nagyon jó, az összes kedvencem itt van. Hihetetlen, és milyen rendezett! 

- Igen, ott az orosz realizmus, ahol most kutatsz… Azon belül az írók művei is egymás mellett vannak, aha.

- Nem így értettem. Ezek évszámok szerint vannak rendezve, nézd csak az orosz realizmust! – mutattam az egyik polcra – a tizenkilencedik századból – végig simítottam a Dosztojevszkij feliraton egy szövet borítású nyolcvanas évekbeli kiadású fekete könyv gerincén, majd azonnal Turgenyev nevére mutattam, aki éppen fölötte foglalt helyet, a realista oroszok sorában ő volt Dosztojevszkij fölött, hiszen három évvel korábban látta meg a napvilágot – Születésük szerint vannak felpakolva. A műveik pedig a kiadásuk szerint, látod? 

- Ja… Eddig észre sem vettem – nevetett és körülnézett a polcokon – Akkor már értem, miért kell annyira odafigyelnem, hogy honnan vettem el – Emma könnyed volt, kedves, és nem beszélt arról, amiről nem akartam. Ez jól esett, mert az hiányzott legkevésbé az életemből, hogy újra előadhassam az esőkabátot, a gonosz rajongókat, a cikkeket, a hozzászólásokat, a twitterem, amit a múlt héten töröltem, a letiltott blogom, a felfüggesztett facebook fiókom, és a szintén törölt instagramom, továbbá a tojást, paradicsomot, hajtépést, megaláztatást. Jó, nem volt mindennapos, de ha egy hónapban háromszor megtörténik, az is éppen elég. 

- Remélem, van valami az amerikai polgárháborúról is… most erre kaptam rá megint – nézelődtem körbe. 

- Most nincs, de ha pár nap múlva visszajössz… 

- Oké – még a gépbe sem kellett beírnia. Hogy -hogy nem találtam rá korábban arra a helyre? 

- Egyébként mivel foglalkozol mostanában? 

- Elkezdtem írni egy könyvet… és kisegítőként dolgozom egy anyag üzletben. Néha javítandó ruhákat hoznak, és olyankor be kell mennem – magyaráztam, ő pedig érdeklődött a munkáról, a könyvről, elmesélte, hogy találkoztak Harryvel, és észre sem vettük, hogy időközben lejárt a munkaideje.  

×××

Gyorsított tempóban haladunk, hogy még idejében fel tudjam rakni a hatodikai részt! Csak remélni tudom, hogy nem lett túl elkapkodott, vagy nyűglődő:)

Remélem megállsz egy pillanatra, hogy írj néhány sort, és letedd a pipád, sokat jelentene!
~xx