Perrienek sikerült meggyőznie
arról, hogy ne menjek még haza, sőt ne is telefonáljak. Hogy várjak egy
keveset, hátha meggondolom magam. Vártam. Két napot, és ezalatt a két nap alatt
mocskosul szenvedtem. A lányok távol tartották a háztól a fiúkat a kedvemért –
leginkább Niallt, és a „törődő” Harryt – de a telefonomat nem vehették el. Az
SMSek pedig csak jöttek. A legtöbb üzenetet kétség kívül Harry írta.
Folyamatosan arról érdeklődött, hogy mi történt, mert Niall nem nyitja ki az
ajtót neki, és nem válaszol se a telefonjaira, sem az SMSekre. Persze én is
csak egyszer válaszoltam, annyit, hogy „Semmi, törődj a magad dolgával”. De
erre még jobban fellelkesült, mert szerinte már az ő dolga is, hogy két barátja
nem beszél egymással, sem vele és nem tudja, hogy miért.
Liam megírta, hogy hallott a
dologról és nagyon sajnálja. Felajánlotta, hogy átjön beszélgetni, mert én is
milyen megértő voltam, mikor Daniellel szakítottak, de megköszöntem, és
elutasítottam az ajánlatot. Abszolút nem szerettem volna még egyszer meghallgatni
az „önző vagy” beszédet.
Louisról azt hallottam, hogy még
mindig szomorú a családjában történt haláleset miatt, de nagyon örül a
kistestvéreinek, viszont senki nem hallott egyebet felőle, már napok óta. Néha
küld egy-egy képet a babákról, de semmi több. Zayn minden nap Perrienél
lebzsel, ezért próbálok a lehető legkevesebbet kimozdulni a szobából, pedig
tudom, hogy nem kérdezősködne, és nem idegesítene annyit, mint Harry, és nem próbálna
a lelkemre beszélni, mint Liam. Mégse szerettem volna a szeme elé kerülni egy
ideig.
Niall üzenetei voltak a
legrosszabbak az egészben. Az elsőben közölte, hogy meg kellene beszélnünk a
dolgokat, mert mégsem kerülgethetjük egymást örökké. Aztán megírta, hogy át
szeretne jönni megbeszélni, majd azt, hogy Perrie nem engedi be, szóval én menjek
át.
Természetesen Perrie azért nem
engedte be, mert megígértettem vele, hogy nem teszi, és akkor elgondolkodom
rajta, hogy hülyeséget csináltam, meg hogy igaza van, de nekem idő kell. Körülbelül
húsz nem fogadott hívást jelzett akkor a telefonom. Gyanítottam, hogy lesz
köztük legalább egy Harry, aki időközben haza látogatott, és most onnan zaklat,
és úgy tippeltem, hogy a többi Niall, de nem néztem meg. Szóval meggyőztem
magam, hogyha legközelebb hív, akkor felveszem végre, mert nem értettem magam,
hogy miért csinálok úgy, mintha a világ legrosszabb dolgát tette volna, hiszen
ő nem is csinált semmit. Sőt, egyelőre én sem, csak próbálom megelőzni a
katasztrófát.
Hívott.
- Még mindig nem gondoltad meg
magad? – kérdezte.
- Nem – sóhajtott, és tartott egy
rövid szünetet.
- Mit mondjak, ha rólad
kérdeznek? Mert fognak.
- Amit te jónak látsz. De kérlek,
kímélj meg az igen kulturált megnyilvánulásoktól, amiket Harrytől már
ismerhetünk. Kérlek, ne alázz meg, ha valaha...
- Úgy ismersz? – szakított félbe keserűen. Nagy levegőt vettem, igaza volt, kicsit szégyelltem magam, amiért megemlítettem.
- A félelem jogát azért
fenntartanám, ha lehetséges.
- Tőlem nem kell félned, és ide
bármikor visszajöhetsz.
- Nem tartom ezt jó ötletnek.
Inkább egy kő alá kellene elbújnom, hogy többé ne is halljak felőled.
- Mi történt? Mit tettem, amiért
így megutáltál?
- Ez csak önvédelem. Te is tudod..
- Nem értelek..
- Épp ez a baj közöttünk. Nem
illünk mi egymáshoz, és ezt nagyon sajnálom – nem voltam benne olyan biztos,
hogy ez igaz, hiszen soha nem volt semmi baj velünk. Mindig velem van a baj.
Egyedül velem.
- De ettől még nem kell
megszakítanunk a kapcsolatot. Vagy egyikünkkel sem állsz többé szóba?
- Azt akarod, hogy barátok
legyünk?
- Igen, igazad volt. Tegyünk úgy,
mint a legelején.
- Jó – mondtam, elköszöntünk, és
letettük. Persze tudtam, hogy ez butaság, és nem fog működni. Sosem működik..
De megpróbáljuk. Legalább megpróbáljuk.
×
Attól függetlenül, hogy
megbeszéltük a dolgot, én még próbáltam kerülni őt. Volt egy olyan érzésem,
hogy csak azért ment bele a „barátság” dologba, mert ő már túl van rajtam, és
nem érdekli az egész. Azért kicsit rosszul esett. Volt egy másik, számomra kevésbé kedvezőtlen gondolatom is, de elvetettem.
Néhány nappal a beszélgetés után,
még mindig nem találkoztunk, de továbbra sem hallottam olyan pletykákat, ami
rólunk szólt volna, Niall sem hívogatott annyit.
Egy újsággal a kezemben ültem, és
az irodalmi pályázatok között böngésztem. Az utóbbi időben különböző
pályázatokra neveztem állnéven, és arra vártam, hogy egyszer valamit meg is
nyerjek, de persze hogy nyerhetnék? hiszen magyar vagyok… Nem hinném, hogy
ugyan azt tudom nyújtani, amit egy brit. Szóval a szobámba zárkózva ültem az
újsággal, és a jobbakat piros filccel bekarikáztam, néha a mellettem gőzölgő
teára néztem, de még nem ittam bele, mert forró volt. Akkor szólalt meg a
telefon.
Harry hívott, és megesküdött rá,
hogy nem akar velem semmi olyasmiről beszélni, aminek a sárga esőkabáthoz, a
rajongókhoz, vagy szőke barátjához lenne köze, csak menjek át és segítsek neki
valamiben.
×
- Harry, te mi a frászt csinálsz?
– kérdeztem, amint a konyhába léptem, és megtaláltam őt az asztalnál ülve.
Kissé elvontnak, és őrültnek tetszett.
- Nem látod? – mutatott fel egy
újságot, amiből épp saját magát vagdosta ki egy ollóval. Tudtam mindig is, hogy
nagyon szereti magát, de ehhez hasonlót csak Niallről tudtam volna elképzelni,
aki megszállottja volt a saját munkásságuknak, és büszkén pózolt a saját
plakátjai, poszterei és viaszfigurája társaságában.

- Mihez kezdesz ezekkel? –
kérdeztem, miközben körülnéztem ollót keresve. Ő egy lefűzős mappát dobott elém
a mellette levő székről. Kinyitottam, és az már tele volt a vele kapcsolatos
cikkekkel, képekkel, hírekkel, pletykákkal, és poszterekkel – Hú… ez… ez
fantasztikus – nyögtem ki végre, mikor felfogtam a dolgot.
- Úgy döntöttem, gyűjteni fogom –
mondta.
- Igen. Ez érdekes. Mármint… Te
nem érzed úgy, hogy ez egy kicsit fura?
- Tudod, mindenki azt gondolja,
hogy önteltségből csinálom, mert annyira beképzelt vagyok, vagy így imádom
magam. De neked elmondom, mert tudom, hogy nem adod tovább. Úgy gondolom, hogy
egy nap már nem leszünk ekkora szenzáció. Egy letűnt kor csillagai leszünk,
kiöregedettek, és bénák. Akárcsak az összes többi divat banda. Ők nem azt
látják bennünk, amit mi látunk magunkban. Nem öt srácot, akik szeretnek
zenélni, és ha ez a lelkesedésük elmúlik, nekünk annyi. De én mindig emlékezni
akarok majd ezekre az időkre, mert hatalmas dolog, ami velünk történt –
magyarázta – így begyűjtöttem az összes újságot, amiben valaha benne voltunk.
egészen azóta, hogy jelentkeztünk az x-factorba. Tudod, elég bemutatkoznom, és pillanatokon
belül a kezembe adják. Fantasztikus – lelkendezett, én pedig csak bámultam. Nem
akartam, hogy esetleg az arcomra üljön az a döbbenet. Kicsit meghatott, amit
mondott, nem ilyennek ismertem meg, de még mindig fura volt.
- Ha a nők már nem emlékeznek
ránk, valahogy be kell bizonyítani – tette hozzá röhögve, valószínűleg rájött,
hogy túl szentimentális volt.
- Harry – vágtam hozzá nevetve
egy kibelezett újságot, az elterülve ért földet felverve maga körül a
papírcafatokat, hogy aztán mind visszaszállhasson korábbi helyére.
- Tényleg… Miért én vagyok itt? Miért
nem segít a barátnőd? – kérdeztem néhány pillanatnyi töprengés után.
- Két egyszerű oka van –
sóhajtott és letette az ollót – Egy; dolgozik. Tudod, abban a kis
antikváriumban ott a…
- Egy antikváriumban? Ez
csodálatos! – lelkesedtem, és azonnal elkezdtem agyalni, hogy mi milyen jó
barátnők leszünk, Harry pedig abbahagyta az érvelést – De… mi a másik oka?
- A fiúk hamarosan itt lesznek,
és már hiányolnak téged, de gondoltam, hogy nem jönnél, ha elmondanám, hogy itt
lesznek. Niall miatt.
- Jól gondoltad. Harry, még nem
akarok találkozni vele. Ez egy nagyon nehéz döntés volt, és éppen elég rossz ez
a kis közbenjárásod nélkül is.
- De mi értelme van ennek a
hülyeségnek, ha egyszerűen úgyis szereted?
- Te ezt nem értheted…
- Hát hadd értsem meg! Tudni
akarom, hogy miért nem hívhatom össze a barátaimat, hogy miért kell attól
rettegnem, hogy találkoztok. Mit csinált Niall, amiért ennyire haragszol rá?
- Úristen! Semmit! Semmit nem
csinált.
- Akkor mi a bajod?
- Csak tudom, hogy nem megy és
kész…
- Hülyeség – legyintett, és egy
olyan oldalát mutatta, amit eddig még nem láttam. A törődő, figyelmes Harryt,
aki segíteni akar.
- Nem értem, miért lenne ez
hülyeség.
- Mert minden tökéletes volt. Az
első pillanattól kezdve esélyem sem volt vele szemben… Tudod ez mit jelent?
- Azt, hogy nem tetszettél?
- Nem, azt hogy teljesen
beleestél!
- Nem értem, miért jelentené ezt.
- Hát… Nézz csak rám.
- Harry, lennél szíves túllépni a
tökéletességed bizonygatásán, és a lényegre térni?
- Csak azt akarom mondani, hogy
tök hülye vagy, ha azt hiszed, hogy ez neki jobb, és ő is tök hülye, hogy rád
akarja hagyni, és azt akarja, hogy magadtól jöjj rá, hogy ez így mennyire
idióta döntés volt…
- Ő találta ki, hogy legyünk
barátok inkább, én csak el akartam tűnni az életéből – mondtam, és meg voltam
győződve róla, hogy Niall részéről ez annyit jelent, hogy tovább lépett. Ami
zavart, és féltem is tőle. Talán már talált is valaki mást, és én nem akarok
erről tudni.
Hirtelen az egész olyan erőltetett kis buta menekülésnek tűnt, önzésnek, és az is volt. Féltettem őt a rajongók véleményétől, féltem, hogy kiábrándulnak belőle, de titkon tudtam, hogy ez nem fordulhat elő. Tudtam, hogy nem őt fogják utálni, hanem engem… és nem akartam, hogy utáljanak.
×××
Újabb rész, ami azt bizonyítja, hogy Becca nem komplett. Még azt sem tudja eldönteni, hogy Niallt félti vagy saját magát, önző és tudja jól, hogy hülyeséget csinált, de a büszkesége nem engedi, hogy Niall elé álljon és bevallja neki, hogy rájött erre. Szerintem ilyenek az emberek.. Pontosan ilyenek, és Becca most megmutatta nekünk, hogy ez milyen logikátlan és béna.
Remélem azért nem volt olyan rossz, hogy ne érjen egy-egy kommentet és/vagy pipát!
~xx
~xx
Még csak tegnap találtam rá a blogodra,de már elolvastam az összes rész!Nagyon jól ítsz siess a következővel.Imádom a blogod!^•^
VálaszTörlésKöszönöm! Sietek, ma fel is teszem a következő részt:D
TörlésKöszönöm, hogy írtál!
~xx