A vacsora jól sikerült és Niall
családja viszonylag megkímélt a kínos pillanatoktól. Havazott, fújt a szél és
igencsak hideg lett odakint, mi mégis órákkal előbb kiértünk a reptérre, nem
akartunk késni, hiszen így is elég késő volt már. Prospektusok olvasással, egy
galacsinná gyűrt papír dobálásával – ami az egyik könyvem egy lapjából készült!!
– és egy közös novella írásával ütöttük el az időt, amiről megállapítottuk,
hogy szép dal lenne belőle.
Már lassan két órája vártunk az
indulásra, amikor bejelentették, hogy a gépünket a hóviharra való tekintettel
törölték.
- Mi az, hogy törölték?! –
hisztiztem – Ezt nem törölhetik! Nem most! – magyaráztam, magam körül
járkáltam, és hevesen mutogattam a karjaimmal, majd elővettem a telefonom – Ha
felhívom őket, hogy nem tudunk menni, anya azt mondja majd, hogy csak nem
akarok menni – Niall felé nyújtottam a telefont – Ha viszont, rád bízom a
piszkos munkát, azért sértődik meg, mert még csak fel sem tudtam emelni a
telefont a kedvéért – legszívesebben földhöz vágtam volna a készüléket. Ha
anyám került szóba, azonnal hisztis lettem, de mivel nem vagyok idegbeteg,
inkább Niall kezébe nyomtam mégis – Neked kell eldöntened, hogy mit csináljak,
én túl gyenge vagyok hozzá – jelentettem ki. Szegény csak állt ott némán.
- Húh… Először azt hittem,
megérintett, hogy nem látod a családod karácsonykor – sóhajtotta. Azt hiszem,
talán kicsit kitért a hitéből, amiért jobban kiakadtam azon, ami történni fog,
mint azon, ami nem. Mégis kivettem a kezéből a telefont.
- Félre érted… Tudod, az
idegességet egyszerűbb kommunikálni, mint a szomorúságot – gagyogtam neki
ártatlanul, és szikrázónak hitt mosolyt küldtem felé – Azt hiszem, fel kell hívnom
őket.
- Ne idegeskedj – vállamra tette
a kezét és szembe fordított magával.
- Nem vagyok ideges. Kétségbe
vagyok esve.
- Ugyan. Nem értelek. Csak
megmondod nekik, hogy törölték a járatot a vihar miatt – mondta, és elmosolyodtam
azon, mennyire hidegen hagyja ez a komoly krízis. Vagy csak ennyire naiv? Nem.
Hidegen hagyja. Ez biztos.
- Jó – mondtam, két lépéssel
eltávolodtam tőle, remélve, hogy úgy majd nem hallja a beszélgetés másik felét.
A telefonból kiszűrődő hangot.
×
Vagyis írországban töltöttük a
karácsony utolsó napját, és a rákövetkező pár napot is. Így azt a furcsa
huszonnyolcadikát… Úgy volt, hogy senki nem lesz otthon, mindenki kihasználta a
két ünnep közötti kis szabadságot, így az eredeti terv szerint csak ketten
lettünk volna a házban.
Niall úgy döntött, hogy tüzet rak
a kandallóban, mikor Greg masírozott át a konyhán, és elégedetlenül kivágta a
hűtő ajtaját. Azt hittem, már elmentek, így kissé meglepett.
- Mi a baj? – kockáztattam, bár
féltem, hogy ezzel magamra irányítom a haragját. Nincs rosszabb annál, mint
mikor megkérdezik, hogy mi a bajod.
- Amióta megvan a gyerek, nem
lehet vele bírni – jelentette ki, és beleivott a narancslé üvegébe.
- Mi történt? – Tudtam, hogy
valami nagyon feldühítette, különben nem beszélt volna így.
- Nem tudunk beszélni sem, mert
Theo „éhes”, „bekakilt”, „megmozdította a mutatóujját”! Imádom a kölyköt, de
kéne rá egy kikapcsoló gomb.
- Te jó ég, ez rémes – hirtelen
elképzeltem a gyereken a kikapcsoló gombot, ezért kicsit lehajtottam a fejem,
nehogy elnevessem magam.
- Öt percet sem tudtunk kettesben
eltölteni. Tudom, önző vagyok… de néha együtt akarok lenni a feleségemmel,
ahogy régen. Vagy legalább egyetlen olyan mondatot hallani a szájából, ami nem
a gyerekről szól – bűntudat ült az arcára. A mondat végére egészen
lecsendesedett. Látszott, hogy bánja, amit mondott, és inkább elhallgatott. Mint
az később kiderült, programjuk lett volna, kettesben egy rövid ideig, mielőtt
visszazökkennének a hétköznapokba, amit úgy tűnik, le kell fújni, mert a
bébiszitter lemondta az utolsó pillanatban. Hogy lehet ilyesmit az utolsó pillanatban
lemondani?
_3.jpg)
- Igen, majd mi vigyázunk rá, ti
meg menjetek csak! – legyeztem felé. Ezerszer megkérdezte, hogy biztosak
vagyunk-e benne, majd egészen addig hálálkodott, hogy kénytelen voltam
ráparancsolni, hogy hagyja el a házat. Végre a büszke anyukát is sikerült
meggyőznünk, hogy nem fogunk kárt tenni a kicsiben – habár ebben én sem voltam
egészen biztos – és elzavartuk őket. Aztán döbbentem csak rá igazán, hogy mi
most hármasban maradtunk… A BABÁVAL!! Egy gyerekkel, akin pelenka van, pici, törékeny,
vigyázni kell rá, sír ha éhes, és hiányzik majd neki az anyukája…
- Niall… - mondtam, és a nappali
felé indultam, ahol elméletileg a gyerek volt, és gondoltam, vele Niall is –
Niall, hol vagy? – kérdeztem, amikor ott sem találtam őket.
- A konyhában! - Hol máshol?
Oda totyogtam a mamuszomban,
valószínűleg még csoszogtam is, mint a kínaiban az eladók kényszerűen munkára
fogott lány utódja.
A hűtő ajtaja tárva nyitva, Niall
pedig előtte állt, kezében a gyerekkel, és egy marhahús darabot próbált a
szájába tömködni, de a szegény Theo mindig kiköpte.
- Niall, megőrültél? Ő még nem
ehet húst! – oda rohantam, és kivettem a kezéből a gyereket.
- Tudom, de éhes voltam. Ő meg
ott ült az etetőszékben – mutatott a gyerekeknek való ülőhelyre – Úgy nézett
rám, mintha megvonnék tőle valamit, amit ő is szeretne. Bűntudatom lett.
- Niall, ő nem tudja megrágni ezt
a húst, és megfullad, ha lenyomkodod a torkán – nevettem – nagyon édes vagy,
hogy gondoskodsz róla, de attól tartok, nem jól csinálod.
Már órák óta gagyogtunk neki,
dédelgettük, babusgattuk, báboztunk neki zoknival. Niall még énekelt is, én
pedig felolvastam neki egy mesét, de egyszerűen nem tudtuk megunni. Rájöttem,
hogy nem olyan rossz, mint gondoltam. Nem beszél vissza, nem okoskodik, és még
nem tudja leverni a tárgyakat, sem megfogni azokat amik kárt tennének benne.
Hatalmas szemeivel úgy
csodálkozott a világra, mint egy kíváncsi kismacska, óriási mosolyával pedig le
sem tagadhatta volna, hogy Horan. Theo imádni való volt, és gyönyörű baba.
Talán a legszebb baba, akit valaha láttam.
- Niall, baj van – szólaltam meg elfehéredve,
és a kanapéra rogytam. Hallottam, hogy valamit összetört a konyhában, és
azonnal meg is jelent az ajtóban.
- Mi történt? – nagyon megijedt,
hogy megölöm, vagy ilyesmi.
- Szerintem… azt hiszem… úgy
tűnik, bekakilt – kicsit távolabb tartottam magamtól, ő meg elvette.
- Akkor ki kell cserélni a
pelusát, na és? – mondta, bevitte a szobába, én pedig követtem. Meglepett, hogy
mennyire magabiztos, mintha ő lenne az apja. Édes Istenem, felzaklatott még a
gondolat is.
Letette a pelenkázóra aztán rám
nézett.
- Oké, most mit csináljunk? –
kérdezte. Megnyugodtam. Mégsem tudta, hogy mit csinál.
- Cseréljük ki, nem?
- Még sosem csináltam ilyet…
- Én sem – csak álltunk ott a
gyerek fölött, és tanácstalanul néztük. Nem tudom, mitől féltünk.. Talán a
gyilkos szaganyagtól, amit a pelenka rejtett, vagy attól hogy egy zongora a
fejünkre pottyan a semmiből. Lassan rá néztem, és észrevettem, hogy engem
figyel – Hát akkor… Itt az ideje, hogy kipróbáljuk – jelentettem ki kínomban nevetgélve,
és közelebb lépkedtem a gyerekhez.
Az akció után nem sokkal, Theo
békésen ivott a cumisüvegéből, a karjaimban. Kiderült, hogy nem is olyan
bonyolult a dolog, mint hittük. Néha beleturkáltam, pelyhes pici hajába, mintha
egy macskát simogatnék. Niall az ici-pici lábujjait morzsolgatta, és
hülyeségeket beszélt meg gagyogott, mintha szegény baba nem is gyerek lenne,
hanem értelmi fogyatékos.
- Niall, szerintem nem hülye.
Csak kicsi – nevettem – Nem kell így beszélnünk vele. Tisztában voltam vele,
hogy én is úgy beszélek hozzá.
- Tudom, de nem tudok máshogy
beszélni… ránézek, és… mire rájövök, már megint úgy beszélek vele.
- Ugye? A gyerekek olyanok, mint
egy macska… - jelentettem ki, és elengedtem végre a haját.
- Macska?
- Igen. Miért, te nem gagyogsz a
macskának?
- Nem.
- Oh… - vállat vontam.
Minden abszolút jól haladt. Hogy mi romlott el mégis, és mikor?
Nemsokára… nemsokára.
×××
Sziasztok, ti drágák, kedvesek, akik ezt kivártátok!
Végre újra elérhető a blog, és új résszel jelentkezik. Nem ez a legsztároltabb, és legnagyobb alkotásom, de mindenképpen ez a kedvencem. Ismét nem sikerült nagyot alkotnom fejléc terén sem, de ez telt tőlem ezúttal. A rengeteg kihagyást pedig kérlek nézzétek el. Ezzel a bloggal mindig fejlécalkotói válságban szenvedek, és addig nem akartam új részt rakni, amíg nem sikerül valami nagy durranás... végül feladtam, és egy időre megelégszem ezzel:DD
Ebben a részben kicsit írországban maradtunk, hogy elbabázgassunk, mert egy ennyire cuki pofit nem szabad kihagyni a sztoriból. Azt hiszem ez a rész egy kis vihar előtti csend volt, és most kicsit beindul a második sorozat. Valaminek csak kell történni, nem igaz? Az élet nem habos torta...
( és tudom, tudom... még ennyi idő alatt is képes voltam összecsapni:( )
( és tudom, tudom... még ennyi idő alatt is képes voltam összecsapni:( )
~xx
Nagyon tetszik, jó lett a fejléc, és imádom ezt a kisbabát :)
VálaszTörlésEmily
Nagyon tetszik a blogod!Most írok először elolvastam végig mindent és imásom várom az új részt! :)
VálaszTörlés