×Chapter 08×

A vacsora jól sikerült és Niall családja viszonylag megkímélt a kínos pillanatoktól. Havazott, fújt a szél és igencsak hideg lett odakint, mi mégis órákkal előbb kiértünk a reptérre, nem akartunk késni, hiszen így is elég késő volt már. Prospektusok olvasással, egy galacsinná gyűrt papír dobálásával – ami az egyik könyvem egy lapjából készült!! – és egy közös novella írásával ütöttük el az időt, amiről megállapítottuk, hogy szép dal lenne belőle. 

Már lassan két órája vártunk az indulásra, amikor bejelentették, hogy a gépünket a hóviharra való tekintettel törölték. 

- Mi az, hogy törölték?! – hisztiztem – Ezt nem törölhetik! Nem most! – magyaráztam, magam körül járkáltam, és hevesen mutogattam a karjaimmal, majd elővettem a telefonom – Ha felhívom őket, hogy nem tudunk menni, anya azt mondja majd, hogy csak nem akarok menni – Niall felé nyújtottam a telefont – Ha viszont, rád bízom a piszkos munkát, azért sértődik meg, mert még csak fel sem tudtam emelni a telefont a kedvéért – legszívesebben földhöz vágtam volna a készüléket. Ha anyám került szóba, azonnal hisztis lettem, de mivel nem vagyok idegbeteg, inkább Niall kezébe nyomtam mégis – Neked kell eldöntened, hogy mit csináljak, én túl gyenge vagyok hozzá – jelentettem ki. Szegény csak állt ott némán. 

- Húh… Először azt hittem, megérintett, hogy nem látod a családod karácsonykor – sóhajtotta. Azt hiszem, talán kicsit kitért a hitéből, amiért jobban kiakadtam azon, ami történni fog, mint azon, ami nem. Mégis kivettem a kezéből a telefont. 

- Félre érted… Tudod, az idegességet egyszerűbb kommunikálni, mint a szomorúságot – gagyogtam neki ártatlanul, és szikrázónak hitt mosolyt küldtem felé – Azt hiszem, fel kell hívnom őket. 

- Ne idegeskedj – vállamra tette a kezét és szembe fordított magával. 

- Nem vagyok ideges. Kétségbe vagyok esve. 

- Ugyan. Nem értelek. Csak megmondod nekik, hogy törölték a járatot a vihar miatt – mondta, és elmosolyodtam azon, mennyire hidegen hagyja ez a komoly krízis. Vagy csak ennyire naiv? Nem. Hidegen hagyja. Ez biztos. 

- Jó – mondtam, két lépéssel eltávolodtam tőle, remélve, hogy úgy majd nem hallja a beszélgetés másik felét. A telefonból kiszűrődő hangot. 

×

Vagyis írországban töltöttük a karácsony utolsó napját, és a rákövetkező pár napot is. Így azt a furcsa huszonnyolcadikát… Úgy volt, hogy senki nem lesz otthon, mindenki kihasználta a két ünnep közötti kis szabadságot, így az eredeti terv szerint csak ketten lettünk volna a házban. 

Niall úgy döntött, hogy tüzet rak a kandallóban, mikor Greg masírozott át a konyhán, és elégedetlenül kivágta a hűtő ajtaját. Azt hittem, már elmentek, így kissé meglepett. 

- Mi a baj? – kockáztattam, bár féltem, hogy ezzel magamra irányítom a haragját. Nincs rosszabb annál, mint mikor megkérdezik, hogy mi a bajod. 

- Amióta megvan a gyerek, nem lehet vele bírni – jelentette ki, és beleivott a narancslé üvegébe. 

- Mi történt? – Tudtam, hogy valami nagyon feldühítette, különben nem beszélt volna így. 

- Nem tudunk beszélni sem, mert Theo „éhes”, „bekakilt”, „megmozdította a mutatóujját”! Imádom a kölyköt, de kéne rá egy kikapcsoló gomb. 

- Te jó ég, ez rémes – hirtelen elképzeltem a gyereken a kikapcsoló gombot, ezért kicsit lehajtottam a fejem, nehogy elnevessem magam. 

- Öt percet sem tudtunk kettesben eltölteni. Tudom, önző vagyok… de néha együtt akarok lenni a feleségemmel, ahogy régen. Vagy legalább egyetlen olyan mondatot hallani a szájából, ami nem a gyerekről szól – bűntudat ült az arcára. A mondat végére egészen lecsendesedett. Látszott, hogy bánja, amit mondott, és inkább elhallgatott. Mint az később kiderült, programjuk lett volna, kettesben egy rövid ideig, mielőtt visszazökkennének a hétköznapokba, amit úgy tűnik, le kell fújni, mert a bébiszitter lemondta az utolsó pillanatban. Hogy lehet ilyesmit az utolsó pillanatban lemondani? 

- Majd mi vigyázunk rá – hallottam Greg háta mögül. Niall… Sóhajtottam, és bájos vigyort erőltettem a képemre. Nagyon megijesztett, mert semmi tapasztalatom nem volt gyerekekkel, és féltem, hogy megöljük, mire érte jönnek. Persze fel voltam rá készülve, hogy villámgyorsan rábólintsak, ha esetleg megkérne. 

- Igen, majd mi vigyázunk rá, ti meg menjetek csak! – legyeztem felé. Ezerszer megkérdezte, hogy biztosak vagyunk-e benne, majd egészen addig hálálkodott, hogy kénytelen voltam ráparancsolni, hogy hagyja el a házat. Végre a büszke anyukát is sikerült meggyőznünk, hogy nem fogunk kárt tenni a kicsiben – habár ebben én sem voltam egészen biztos – és elzavartuk őket. Aztán döbbentem csak rá igazán, hogy mi most hármasban maradtunk… A BABÁVAL!! Egy gyerekkel, akin pelenka van, pici, törékeny, vigyázni kell rá, sír ha éhes, és hiányzik majd neki az anyukája… 

- Niall… - mondtam, és a nappali felé indultam, ahol elméletileg a gyerek volt, és gondoltam, vele Niall is – Niall, hol vagy? – kérdeztem, amikor ott sem találtam őket. 

- A konyhában! - Hol máshol?

Oda totyogtam a mamuszomban, valószínűleg még csoszogtam is, mint a kínaiban az eladók kényszerűen munkára fogott lány utódja. 

A hűtő ajtaja tárva nyitva, Niall pedig előtte állt, kezében a gyerekkel, és egy marhahús darabot próbált a szájába tömködni, de a szegény Theo mindig kiköpte. 

- Niall, megőrültél? Ő még nem ehet húst! – oda rohantam, és kivettem a kezéből a gyereket. 

- Tudom, de éhes voltam. Ő meg ott ült az etetőszékben – mutatott a gyerekeknek való ülőhelyre – Úgy nézett rám, mintha megvonnék tőle valamit, amit ő is szeretne. Bűntudatom lett. 

- Niall, ő nem tudja megrágni ezt a húst, és megfullad, ha lenyomkodod a torkán – nevettem – nagyon édes vagy, hogy gondoskodsz róla, de attól tartok, nem jól csinálod. 

Már órák óta gagyogtunk neki, dédelgettük, babusgattuk, báboztunk neki zoknival. Niall még énekelt is, én pedig felolvastam neki egy mesét, de egyszerűen nem tudtuk megunni. Rájöttem, hogy nem olyan rossz, mint gondoltam. Nem beszél vissza, nem okoskodik, és még nem tudja leverni a tárgyakat, sem megfogni azokat amik kárt tennének benne. 

Hatalmas szemeivel úgy csodálkozott a világra, mint egy kíváncsi kismacska, óriási mosolyával pedig le sem tagadhatta volna, hogy Horan. Theo imádni való volt, és gyönyörű baba. Talán a legszebb baba, akit valaha láttam. 

- Niall, baj van – szólaltam meg elfehéredve, és a kanapéra rogytam. Hallottam, hogy valamit összetört a konyhában, és azonnal meg is jelent az ajtóban. 

- Mi történt? – nagyon megijedt, hogy megölöm, vagy ilyesmi. 

- Szerintem… azt hiszem… úgy tűnik, bekakilt – kicsit távolabb tartottam magamtól, ő meg elvette. 

- Akkor ki kell cserélni a pelusát, na és? – mondta, bevitte a szobába, én pedig követtem. Meglepett, hogy mennyire magabiztos, mintha ő lenne az apja. Édes Istenem, felzaklatott még a gondolat is. 

Letette a pelenkázóra aztán rám nézett. 

- Oké, most mit csináljunk? – kérdezte. Megnyugodtam. Mégsem tudta, hogy mit csinál. 

- Cseréljük ki, nem? 

- Még sosem csináltam ilyet… 

- Én sem – csak álltunk ott a gyerek fölött, és tanácstalanul néztük. Nem tudom, mitől féltünk.. Talán a gyilkos szaganyagtól, amit a pelenka rejtett, vagy attól hogy egy zongora a fejünkre pottyan a semmiből. Lassan rá néztem, és észrevettem, hogy engem figyel – Hát akkor… Itt az ideje, hogy kipróbáljuk – jelentettem ki kínomban nevetgélve, és közelebb lépkedtem a gyerekhez. 

Az akció után nem sokkal, Theo békésen ivott a cumisüvegéből, a karjaimban. Kiderült, hogy nem is olyan bonyolult a dolog, mint hittük. Néha beleturkáltam, pelyhes pici hajába, mintha egy macskát simogatnék. Niall az ici-pici lábujjait morzsolgatta, és hülyeségeket beszélt meg gagyogott, mintha szegény baba nem is gyerek lenne, hanem értelmi fogyatékos. 

- Niall, szerintem nem hülye. Csak kicsi – nevettem – Nem kell így beszélnünk vele. Tisztában voltam vele, hogy én is úgy beszélek hozzá. 

- Tudom, de nem tudok máshogy beszélni… ránézek, és… mire rájövök, már megint úgy beszélek vele. 

- Ugye? A gyerekek olyanok, mint egy macska… - jelentettem ki, és elengedtem végre a haját. 

- Macska? 

- Igen. Miért, te nem gagyogsz a macskának? 

- Nem. 

- Oh… - vállat vontam. 

Minden abszolút jól haladt.  Hogy mi romlott el mégis, és mikor? 

Nemsokára… nemsokára. 

×××

Sziasztok, ti drágák, kedvesek, akik ezt kivártátok! 

Végre újra elérhető a blog, és új résszel jelentkezik. Nem ez a legsztároltabb, és legnagyobb alkotásom, de mindenképpen ez a kedvencem. Ismét nem sikerült nagyot alkotnom fejléc terén sem, de ez telt tőlem ezúttal. A rengeteg kihagyást pedig kérlek nézzétek el. Ezzel a bloggal mindig fejlécalkotói válságban szenvedek, és addig nem akartam új részt rakni, amíg nem sikerül valami nagy durranás... végül feladtam, és egy időre megelégszem ezzel:DD 

Ebben a részben kicsit írországban maradtunk, hogy elbabázgassunk, mert egy ennyire cuki pofit nem szabad kihagyni a sztoriból. Azt hiszem ez a rész egy kis vihar előtti csend volt, és most kicsit beindul a második sorozat. Valaminek csak kell történni, nem igaz? Az élet nem habos torta...

( és tudom, tudom... még ennyi idő alatt is képes voltam összecsapni:( )

~xx