×Chapter 09×

Szeretném előrebocsátani, hogy én mindig szerettem Niallt, és mindig is szeretni fogom! De a dolgok egy idő után újra elromlottak. Habár ez nem az ő hibája volt, mégis megtörtént… 

Hónapok teltek el azután, hogy Írországban ragadtunk, és vigyáztunk Theora. Minden időt együtt töltöttünk, amit csak lehetett, mindketten szerettünk csak úgy üldögélni, és ha időnként el is mentünk valahová… hát nem kellett volna. Minden tökéletes volt, képtelenek voltunk összeveszni vagy megsérteni egymást. Ha mégis történt volna valami, csak elengedtük a fülünk mellett, mert egyszerűen képtelenek voltunk észrevenni, hogy a másiknak lehetnek esetleg hibái. Pedig voltak… Nekem legalábbis biztosan. 

Zabpelyhet reggeliztem Niall konyhájában, mikor besétált az ajtón, és a konyhaszigetre dobott egy újságot éppen elém. 

- Ez most komoly? – bökött rá egy képre, és leült a velem szemközti székre. Óvatosan ránéztem a lapra. 

- Hm… Nem is áll olyan rosszul - állapítottam meg. Továbbra sem emelte le rólam a tekintetét, és ez zavart az evésben. Eltoltam magamtól a zabpelyhet, és elvettem az újságot, hogy jobban szemügyre vegyem magam. A kép előző nap készült, és ezt el kell magyaráznom. 

A kapcsolatunkban az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy ő híres. Nem azért, mert lányok másznak rá, nem azért, mert bárkit megkaphat, akit akar. Nem ezért, mert bíztam benne. Vakon megbíztam benne. Sokkal inkább azért, mert rövid idő alatt mindenki megtudta, és hirtelen az összes rajongó gyűlölete felém irányult. A közértbe se tudtam leugrani anélkül, hogy egy „kedves ajándékkal” ne leptek volna meg. Néha csak üldözni kezdtek, és el tudtam bújni egy konténerben a szemét között. Ami hozzátenném, hogy nem volt ínyemre, de máskor… tojásokkal dobáltak, verekedést provokáltak, megaláztak és csúnyán beszéltek velem, pedig nem is ismernek. A legrosszabb az egészben, hogy mindezt angyal módjára kellett eltűrnöm, hogy ne mocskoljam be Niall hírnevét. Ez azt jelenti, hogy nem üthettem meg rajongót, nem téphettem meg, nem rúghattam bele, nem szólhattam vissza udvariatlanul, és nem vághattam vissza semmivel. 

Ám alkalmazkodó időszakom olykor véget érni látszott. Belefáradtam a fölösleges megaláztatásba, úgy döntöttem, hogy jópofa leszek, és felveszem azt a nyomorult esőkabátot azon a gyönyörű tavaszi napon, mikor szinte hét ágra sütött a nap. 

Azt a rikító sárga esőkabátot. 

Persze amint megláttam az első telefont, amely lesben állt, és arra várt, hogy tökéletesen megörökíthesse ízléstelenségemet, azonnal megbántam, de először magamnak sem akartam beismerni.  

- Sajnálom… - lehajtottam a fejem, nem akartam a szemébe nézni – ne haragudj. 

- Nem haragszom… - de igen. Haragudott, vagy ha nem is haragudott, csalódott bennem és igaza is volt. Azt mondta nem haragszik, de lehajtotta a fejét, a tarkójáról a feje tetejére borzolta a haját és kisétált a konyhából. Tudtam, hogy nem fog sokáig haragudni, de egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy minden ilyesmivel csalódást okozok neki. Pedig van még a tarsolyomban elég, és tudtam, hogy előbb utóbb azok is a felszínre kerülnek. Hogy őszinte legyek, nem ez volt az első eset. Voltak olyan napok, mikor kifejezetten olyan hangulatban ébredtem, hogy szándékosan fel akartam hívni rá a figyelmet, hogy nem érdekel a világ véleménye, és a rajongókat meg egyenesen utálom.. Nem volt túl jó húzás egyik sem, de mindig elnéző volt, és ezt nem tűrhettem tovább. 

Még egyszer ránéztem a zabpehelyre, de addigra már elment az étvágyam, ki akartam szabadulni a házból, de nem tudtam hová mehetnék. Akármerre indulok, mindenhol felismernek, és mindenki tudja, hogy ki vagyok. Utálnak. Utálnak Londonban, utálnak a világon mindenhol, és most azt az egyetlen embert is megbántottam, aki még nem utált. S aki miatt mások utálnak. Nem akartam, hozzászólni, csak felkaptam a telefonom az asztalról, és kirohantam az ajtón. Nem akartam visszamenni a lányokhoz, mert biztos ők is látták már az újságot, és nem akartam látni a tekintetükben azt a csalódást, amit Niallnek is okoztam, viszont nem volt hova mennem, hiszen ott éltem náluk. Semmit nem akartam, csak azonnal eltűnni a világ szeme elől örökre. Örökre. 

Szerencsére a lányok a stúdióban voltak, amint egy cetliről kiderült, amit a hűtőre tapasztottak mágnessel, így volt időm átgondolni az életemet és mindazt, amit teszek. Elgondolkodni azon, hogy miért teszek meg olyan dolgokat, amik nem okoznak örömet, és még ciki is később, hogy minek akarok annyira különbözni másoktól, hogy még a körülöttem élőket is kínos helyzetbe hozzam. Nem okozott már örömet, ha azért néztek meg az utcán, mert felháborítóan öltöztem fel, és ezzel bemutattam a társadalomnak… csak szeretni akartam Niallt, és semmi mást. De elrontottam. Mindig elrontottam. 

Tűnődtem, gondolkodtam, míg végül arra jutottam, hogy jobb Niallnek nélkülem, aztán leültem a sarokba és úgy zokogtam, mint egy árva. Ki tudja meddig, csak arra emlékszem, hogy egy idő után már rázott a hideg, a szemeimet kimarta a sós lé, a torkom pedig teljesen kiszáradt. Nem kaptam levegőt. 

Arra ébredtem, hogy valaki bámul, és nem tudtam, hogy kerültem az ágyamba, hiszen a sarokban zokogtam álomba magam, a fejemet az ágy sarkának támasztva. 

Niall az ágy szélén ült, komoly volt, nem úgy, mint máskor. Nem tudom, hogy a bűntudattól éreztem-e úgy, hogy haragszik, vagy attól, komoly arcot vágott és nem szólalt meg azonnal. Nem akartam, hogy megszólaljon, nem akartam megbeszélni vele a dolgokat, és nem azért mert olyan büszke voltam. Szégyelltem magam, nem az esőkabát miatt, hanem az esőkabát miatt az összes többivel együtt. Nem akartam, hogy lerendezzük egy egyszerű „nem haragszommal”, aztán egy tovább lépéssel, mert örökre ott lesz benne ez a szilánk, és az apró dolgok fogják tönkretenni azt, ami köztünk van. Inkább úgy gondoltam, hogy jobb addig véget vetni neki, amíg képesek vagyunk szép emlékeket őrizni róla. Nem akarok egy napon úgy ébredni, hogy a címlapon virítok, amint éppen képen törlök egy rajongót, vagy az év legcikisebb outfitjének járó díjat veszem át. De azt sem akarom, hogy utálattal váljunk el egyszer, és úgy emlékezzünk egymásra – főként ő rám – mint egy kellemetlen incidens. 

Nem vártam meg, amíg megszólal, láttam az arcán, hogy az ablakon beszökő fény játékát nézi, melyet a felfüggesztett kristály tört meg és szórt ezerfelé a szivárvány színeiben. 

- Niall – hangom elcsuklott, fakó volt és a torkom még száraz. Ettől a kellemetlen érzéstől pedig nem kaptam levegőt, és a szívem úgy kalapált, mint egy kovács a vasat – Azt hiszem, beszélnünk kell erről – csak bólintott. Felálltam az ágyról és a szoba másik felébe sétáltam, hogy az ablakpárkánynak támaszkodjak. Ő követett a tekintetével, türelmesen várta, hogy újra megszólaljak – Nem megy… Nem férek bele a világodba. Nagyon sok mindent megváltoztattál bennem, és én érzem, hogy egy teljesen más ember vagyok, de ez nem elég. Szeretem azt, aki veled vagyok, de valami mindig meggátolja őt a kiteljesedésben, és ezzel veszélybe sodorlak téged is. Mit gondolnának rólad az emberek, ha állandóan ilyeneket csinálok? Nem akarom tudni. Gondolom te sem. Szerintem tegyünk úgy, mintha az elmúlt év meg sem történt volna. Felejtsük el azt a délutánt a ház előtt, és mindent, ami, azután következett. Néha összefutunk majd, mert most még nincs hova mennem, de elköltözök innen, amint tudok. Ígérem. 

- Mi? Ezt nem gondolod komolyan – Niall megrázta a fejét, és felállt az ágy széléről ő is. Közelebb akart jönni, de arrébb siettem, ki a szobából – Gyerekesen viselkedsz, tudod, hogy nem kell megváltoznod ahhoz, hogy szeresselek. 

- Ennél komolyabb nem is lehetnék. Nem láttad, hogy miket írnak rólam? Én igen, és nem érdekelt. Egészen addig, amíg azt nem olvastam „attól félek, hogy rossz hatással van rá”, „Nem szeretném, ha ő is ilyenné válna, tudod milyen befolyásolhatóak a fiúk”. Azt gondolják, hogy megváltoztatlak, és én is ettől félek. 

- Mondtam, hogy ne olvass pletykákat és hozzászólásokat. 

- De nem hallgattam rád… Látod, nem hallgattam rád. Ez is az igazamat bizonyítja. Nem illünk össze. Te ünnepelt sztár vagy, én meg egy lány, aki azért jött Londonba, hogy hátha egyszer egy farmon fog élni. Vidéken, ismeretlenül… Jobban tesszük, ha nem erőltetjük ezt tovább, és békében elválunk. Azt hiszem, jobb, ha már most elkezdjük. Megtennéd, hogy elmész, vagy én menjek? – néhány pillanatig az arcomat figyelte, talán azt várta, hogy kinevetem, és közlöm, hogy vicceltem. De rezzenéstelenül néztem a szemébe. A könnycsatornámat pedig sikeresen megfékeztem, így a könnyek nem öntötték el a szemem, amint üres kék szemeibe néztem, és azt próbáltam sugallni, hogy a „mi” az nem működik. Hogy ő egy nagyszerű dolog, amit nem szabad ilyen hülyeséggel elrontani, mint én. Mintha ő lenne a vanília sodó én pedig a hal rudacska… Ugye te sem kevernéd a hal rudacskát a vanília sodóba? A hal rudacska rossz, és mindig szétsül. Semmi íze, mintha nem is halból lenne, a vanília sodó pedig édes, szeretnivaló. Na ugye, hogy ennek semmi értelme! 

- Szólj, ha meggondoltad magad – mondta és az ajtó felé indult, miután többszöri kísérletezés után sem vontam vissza, amit mondtam. Nem engedtem, hogy három méternél közelebb jöjjön, hogy megöleljen, és biztosítson róla, hogy felőle akár bohócruhát is vehetnék fel krumpli orral. Mert tudtam volna, hogy nem igaz. De melyik lány ne dőlne be ennek a világ legédesebb emberétől? 

- Nem fogom – szóltam utána, de csak azt hallottam, ahogy becsapja maga után az ajtót. Annyi erőm sem maradt, hogy a szobába visszasétáljak, és magamra zárjam az ajtót, a lépcső aljában rogytam össze és ezúttal már nem tudtam sírni sem, mert a lelkem kiürült. Újra üres lettem, s akkor rájöttem, hogy Niall nem megváltoztatott, hanem megtöltötte a lelkem boldogsággal. 

A lépcső alatt a korlátnak döntött fejjel eltűnődtem egy pillanatig a jövőmön. Kilátástalan volt. A fél világ utál, a másik felének pedig nincs ideje, mert a megölésem részleteit tervezgeti nagy gonddal. Normális munkám azóta nincs, hogy eljöttem a Nando’sból, és ilyen- olyan alkalmi munkákkal szedem össze a pénzt kajára. A lakbérhez pedig alig tudtam valamit hozzátenni. Egy idegen országban éltem, ahol nem lehet mákos kiflit kapni, nem volt pénzem, rokonom, otthonom. Perrieéken élősködtem… Fel akartam kelni onnan, mielőtt bárki hazaér, de a testem nehéz volt, mintha ólommá vált volna. Pedig fel akartam kelni, hogy felvegyem a telefont, és közöljem, haza kell mennem. Össze akartam pakolni, és egész idő alatt először, haza akartam menni Londonból. Nem éreztem többé otthon magam. Meg akartam tenni, de valami gonosz erő visszahúzott. Mozdulni sem tudtam. 

Nemsokára Perrie érkezett haza, és nagy lendülettel vágta be az ajtót. Hatalmas mosoly ült az arcán, én pedig nem tudtam viszonozni. Pedig annyira szerettem volna. 

- Veled meg mi történt? – kérdezte, lerúgta a fehér magas sarkúit és mellém kuporodott a földre. 

×××

Sziasztok, édeseim!! 

Először is, Tehát ma van a nap! Az a nap, mikor pontosan egy éve feltettem az első részt, ennek örömére csavartam meg egy kicsit a sztorit. Szeretnék továbbra is azon a vonalon haladni, de egy kicsit elrugaszkodtam. szeretném a gyerekebbik oldalukat mutatni még egy ideig, és habár ez így kicsit logikátlan, mégis olyan logikus. Azok akik igazán szeretik egymást, nem tudnak olyasmiken összeveszni, mint megcsalás, vagy jó esetben féltékenykedésen sem. Semmi verekedés vagy egy rossz szó. A szeretetük... igen, ez történt itt is. Becca jobban szereti Niallt saját magánál, Niall pedig próbál megértő lenni, nem erőszakos. Istenem, kiket teremtettem!:D POSTOSAN EGY ÉVE!

Tudom, hogy nem egy komoly irodalmi mű, nem rajong érte többszáz ember, nem kommentelnek harmincan, és nincs kétszáz feliratkozó, sem ötven pipa... De én akkor is úgy szeretem ezt a blogot! Talán ez most furcsán hangzik, mert mi az hogy szeretem, ne legyek már beképzelt meg stb... De egyszerűen szeretem ezt írni, és el se hiszem, hogy még egy év alatt sem untam meg. Pedig hajlamos vagyok ám rá. 

Tehát BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT BLOG!!! BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT MOVE TO LONDON!!! 

Ezen kívül pedig, eddig technikai okok miatt nem tudtam részeket rakni és válaszolni az üzeneteitekre a facebookon. Vagyis válaszoltam, csak nem azonnal, ez most megoldódni látszik. Nem tudok semmi biztosat, de feltehetően mostantól tudok részt hozni, meg mindent amit eddig csináltam. (Ne kiabáljuk el, de jelenleg minen jónak tűnik)

Továbbá most az előbb fél szemmel rákukkantottam, és láttam, hogy van új feliratkozó azóta, hogy néztem, KÖSZÖNÖM! 

További szép napokat kívánok, és hogy ti is szeressétek ezt a blogot legalább tizedennyire, mint én és akkor már jók vagyunk:D