×Chapter 07×

×Christmas Special; Part 2×

Gőzölgő ételek, rohanás, tökéletesség hajhászás, ugrálás. Sütés, főzés, takarítás. A karácsony első napjának főbb ismertető jegyei. Már jó előre kikötöttem, hogy huszonnegyedikén késő délutánig ki nem mozdulok a házból, mire Niall boldogan bólogatott. Közölte; „Örülök, hogy ezt mondod. Úgysem akartam volna sehová menni.” Ezzel végleg bevágódott. Minden tökéletes volt, a tűlevelek, a díszek, a hangulat. Mivel egész nap sütit tömtünk magunkba, és karácsonyi filmeket néztünk, nem kellett megerőltetnem magam az ebéd főzés terén. Egyébként sem tudtam volna semmi normális karácsonyi ebédet csinálni, hiszen fogalmam sincs arról, hogyan kell elkészíteni a kedvenc ételeit úgy, ahogyan ő szereti. Még. A vacsora pedig úgyis náluk volt esedékes. 

Éppen egy mézeskalács figurát tömködtem a szájába, amikor belém nyilallt a felismerés. Rá kellett kérdeznem a dologra. Kivettem a szájából az édességet. 

- Te rávetted a szüleimet, hogy együtt karácsonyozzanak? – közben leszedtem az egyik gombot a kezemben tartott mézeskalácsról szememet rajta tartva elmajszoltam. 

- Nem kellett győzködni őket. Megkérdeztem, hogy ráér-e az egész család, mert jó lenne, ha akkor mehetnénk – mondta, és vállat vonva kivette a kezemből a csonka mézeskalácsot. 

- Semmi harc? Semmi vonakodás, vagy feszültség? 

- Ugyan már. Felnőttek – legyintett, és az édességbe harapott. 

- Az nem jelent semmit. Felnőttek voltak a válásuknál, felnőttek voltak tavaly karácsonykor és felnőttek voltak a születésnapomkor is – sóhajtottam – mégis mindig vérre menő háború kerekedett, ha szóba került, hogy egymás közelében töltsék az időt. Meg sem próbálták. 

×

Idegesen szorongattam a bőröndöm húzókáját, és azon tűnődtem, vajon tényleg húzóka-e neve, vagy csak én neveztem el így. Nagyon ideges lettem, amikor végig gondoltam, hogy életemben először fogok találkozni Niall családjával, és ilyen dinka dolgokkal igyekeztem elterelni a figyelmem. Kevés sikerrel. A kezeim remegtek, a gyomromban fel-le száguldozott egy lift, legalább százhússzal, és már előre húztam a számat az elkövetkezendő órákban elkövetett összes butaságom miatt, pedig még meg sem történtek. Egyszerűen rettegtem attól, hogy rossz első benyomást teszek, féltem, hogy utálni fognak, féltem, hogy ha utálnak, Niall sem szeret majd. Nagyon fontos neki a családja, így nekem is az lett. Számított a véleményük, ezért a reptéri mosdóban meg is igazítottam a hajam, a sminkem szolid volt, de szép. Egy Norvég mintás pulóvert vettem fel a karácsony tiszteletére. Még ajakfényt is használtam, s alig vártam, hogy az első szellő belefújja a hajam, amint kiléptem Niallt keresve. 

Még sosem jártam azelőtt Írországban, de mindenképpen látni szerettem volna mindig is. Rajongtam érte már az ég tudja, mióta, viszont ezt nem mertem elmondani Niallnek. Gondolom érthető az oka, és nem kell elmagyaráznom. 

A nap már alábukott a horizonton, így az égbolt sötét színűre váltotta öltözékét. Az égen egyetlen csillag sem volt kivehető, és a holdat is csak egy halvány fényár jelezte egy rakás felhő mögött, mint valami gyámoltalan pocsolya a füves réten egy esős nap után. Hatalmas sóhaj kíséretében létem a rám várakozó Niall mellé. 

- Azt hiszem, készen állok – mondtam végül, mire nevetve a fejét rázta. 

- Nem a vágóhídra viszlek – viccelődött, és megfogta hideg, reszkető kezeimet – Ennyire fázol? 

- Ennyire ideges vagyok – nem fáztam, de jól esett, hogy megölelt még akkor is, ha butaság a családja miatt aggódni. Jó emberek. Tudtam, hogy jó emberek. Talán ez volt a baj, feszélyezett, hogy ennyire jónak látom őket magamhoz képest. 

× 

Már éppen nyitotta volna az ajtót, mikor lefogtam a kezét. 

- Mi lesz, ha utálnak majd? Akkor is szeretni fogsz? – nyüszítettem kétségbeesetten. Annyira szereti a családját, hogyha nem kedvelnének, az a kapcsolatunk végét jelentené, ha nem is azonnal, de rövid időn belül. Nem akartam, hogy ez vessen véget neki. Nem akartam, hogy bármi véget vessen neki. 

- Ne butáskodj. Miért utálnának? – mondta, s hüvelykujjával végig simított a hidegtől kipirosodott arcomon. A levegő hideg volt, de a hó még mindig nem esett. Csalódott voltam ezért, mert szeretem a karácsonyi hóesést. Az teszi azzá a karácsonyt, aminek lennie kell. 

- A kérdésemre válaszolj… - már suttogtam, és végül lehajtottam a fejem. 

- Mindig szeretni foglak, akkor is, ha utálnak – próbálta viccesre fogni a dolgot, kihúzta magát bal kezét – amit még mindig fogtam - a szívére tette a jobbat pedig felmutatta, mintha esküt tenne. Teljesen biztosnak tűnt abban, hogy a családja szeretni fog. Elengedtem, és hagytam, hogy végre kinyissa az ajtót. 

Az anyukája résen volt, és vele egy időben nyitotta, hatalmas mosollyal az arcán köszöntött, közben mindenki az ajtó köré gyűlt. Fogalmam sincs már, hogy hány embert számoltam, mert unokatestvérektől a valódi testvérén át a kis Theoig mindenki ott volt. Az első pillanatokban kínosan éreztem magam, de mikor észrevettem, hogy pillanatokon belül a társaság középpontjává lettem minden erőfeszítés nélkül, elszállt az az ijedségem, hogy nem fognak szeretni. Nem érdekelt többé, önmagamnak kellett lennem, hogy azért szeressenek, aki vagyok és ehhez szükséges volt, hogy ne érdekeljen a véleményük. 

Egy pohár kóláért indultam a konyhába, amikor furcsa érzésem támadt, ahogy elhaladtam egy szoba ajtaja előtt. Valamiért úgy éreztem, mindenképpen be kell nyitnom oda. Megálltam előtte, óvatosan vizsgáltam a tekintetemmel. Mégsem akartam csak úgy berontani, illetlenség lett volna. A buta megérzésem azonban nem hagyott alább, halkan lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába. Fehér falak. Szemben volt egy nagy ablak, alatta egy asztal, vele szemben pedig az ágy. Az asztalhoz sétáltam, hogy kinézzek az ablakon, noha már sötét volt, valamiért mégis vonzott. S talán nem is a kilátás volt az. Tekintetem a gyerekes írással készült vésésre tapadt. „Ha nagy leszek, énekes szeretnék lenni” – olvastam fel hangosan, és úgy éreztem a testemből az összes érzékenység azonnal a szemeimbe szökik. Hirtelen úgy éreztem, ez az emlék volt, ami ebbe a szobába hívogatott, olyan energiája volt, amilyen nekem sosem. Háromévnyi kemény munka, rengeteg szeretet, egy igazi család, négy új barát és egy tehetségkutató műsor kellett hozzá, de sikerült neki. Ujjaimmal végigszántottam a karcoláson, és próbáltam elképzelni a pillanatot, amikor oda került. Amikor Niall még kisfiú volt, és belevéste ezt a lehetetlen álmot a fába. Amikor elképzelte, hogy egy nap majd embereknek énekelhet, s még nem is sejtette, hogy ez néhány éven belül valóban úgy is lesz. S nem egyszerűen csak úgy lett, a világ legismertebb arcai lettek. 

Valaki kisimította a hajamat és a megcsókolta a felszabadított nyakamat. Mély levegő, és az alsó ajkamba haraptam, nehogy ott kezdjek el zokogni, egy szerintem mély gondolattól, ami egy egyszerű gyerekfirka hatására tört elő. 

- Mit csinálsz? 

- Sírok – mondtam egyszerűen, mire távolabb lépett. 

- Hagyjalak akkor? – kiismert. Túl jól. Megráztam a fejem, de nem akartam beszélni, mert még mindig éreztem, hogy remegne a hangom – Anya ideges lett akkor, megtiltotta, hogy tévét nézzek, mert összekarcoltam az asztalt. Nem tetszett neki, ma meg már csak mosolyog ezen – elnézően csóválta fejét az emlék hatására. 

- Tévét? 

- A zsírkrétázáshoz már nagy voltam a focizástól pedig nem lehet eltiltani egy fiút – kinevettem. 

- Zsírkréta, mi? Unikornis, szivárvány, leprechaun meg arany? 

- Most csúfolsz? – bal kezét az arcomra csúsztatta, nevetve bólogattam, mire az ágyra dobott. 

- Niall… ne már. Mit fognak gondolni rólam? – jajgattam, de a nevetést visszafogni kevéssé tudtam, s közben próbáltam kisöpörni a kócos tincseket az arcomból. 

- Miért érdekel ennyire? – az ágy szélére ültem, ő pedig mellém, kihúztam magam, és komoly mondókámba kezdtem. 

- Mert a családod. Nem akarlak lejáratni. Undorodnék magamtól, ha azt gondolnák „Pedig én mindent megtettem, mégis ilyen lányt hoz haza. Mit vétettem?!” Nem akarom, hogy semmirekellőnek lássanak, butának, vagy érdeknek. Azt szeretném, hogy olyannak lássanak, amilyennek te a legjobb pillanataimban. Legalább – zártam le a témát, felálltam és kisétáltam a szobából. 

Maura épp akkor sietett a konyhába, követtem őt, Niall pedig mesélni kezdett egy sztorit a nappaliban, ő volt a leghangosabb, így kitűnően hallottam, ahogy egy turnés kalandjukat meséli azt, hogyan szökött el a turné kellős közepén. 

Figyeltem, ahogy az anyukája előkészíti az ételt a sütésre. Minden egyes mozdulatot alaposan megnéztem. Minden másképpen volt, mint az nálunk szokás, főként azért, mert fűszeres marhahúst is csinált, a főétel pedig sült pulyka volt. Hozzá egy mazsolapuding nevű desszertet csinált. Zöldségeket láttam, kelbimbót, mogyoróhagymát, szalonnával. Sonkát valamiféle édes mázban. Vagy nem is tudom. 

- Szeretném én is megtanulni – mondtam, tudtam, hogy ezzel megtöröm a csendet és magamra vonom a figyelmét, mégis meg akartam szólalni. 

- Komolyan gondolod? 

- Persze, finomnak néz ki – bólogattam. 

- Úgy értem – az ajtóra nézett, és visszavett a hangerőből – Csak attól félek… tudod… Niallt. - elmosolyodtam, és bár sértett a feltételezés, kedves volt, ahogy aggódott a fiáért. Legszívesebben elvicceltem volna egy „Igen, ő is finomnak néz ki”-vel, de inkább nem tettem. 

- Amikor megismertem, azt sem tudtam, hogy kicsodák. Magyarországról jöttem, az pedig olyan, mint a világ vége háromszor – magyarázkodtam, mint akinek vaj van a bajszán – Néha azt kívánom, bár inkább csak a szomszéd fiú lett volna. Minden olyan egyszerű lenne – merengve csóváltam a fejem, majd hozzátettem – De ő mindent megér, nem igaz? Még az őrült tizenévesek fenyegetéseivel együtt is – váltottam kicsit mókásabbra, ő pedig megértette, nevetett rajta, és magyarázni kezdte, hogyan készül pulyka tölteléke. 

- Ti meg mit csináltok? – Niall nagy szemeket meresztett az ajtóból, én pedig őt gúnyolva utánoztam az arckifejezését. Éppen akkor érkezett, amikor az étel a sütőbe került. 

- A pulykát – válaszoltam, és meggyőződésem volt, hogy ugyanolyan arcot vágok, mint ő, csak nem vagyok olyan bájos. 

- Most nem csinálhatsz pulykát. Velem kell jönnöd! – mondta izgatottan, és megfogta a kezem, hogy azt rángathassa. 

- Nem ezt fogod mondani, ha anya eléd rakja a halászlét – csóváltam a fejem, ő pedig értetlenül nézett rám – Mert eléd fogja rakni, és annál rosszabb kaját, még életedben nem ettél – nevettem. 

- Nem baj, akkor is jönnöd kell – kötötte ki, megmostam a kezem, és követtem. 

Alaposan beöltöztünk, kinyitotta nekem az ajtót, és… HAVAZOTT. Karácsonykor esett a hó. Hatalmas pelyhekben hullott alá a patyolatfehér puha jégteremtmények hada. Azonnal kiszaladtam, és az sem érdekelt, hogy hideg van-e vagy sem, mert életem első karácsonya volt Írországban, esett a hó és azzal lehettem, akit szeretek. Elfutottam előle, ő meg azonnal követett, úgy futkostunk a havas utcán, mint két gyerek, aki még életében nem látott ilyesmit. Egy pillanatra nem figyeltem, megcsúsztam és egy bokorban végeztem. Hallottam, ahogy próbál talpon maradni, és kimenteni a bokorból. Amint megjelent képen töröltem egy hógolyóval, és nevetve próbáltam kimászni a kopasz növény alól, kevés sikerrel. Fejét csóválva közeledett, és ha nem lettem volna elég szerencsétlen helyzetben, még ő is rám esett. 

- Niall, most meg kellett volna mentened, nem? – nem válaszolt, csak rám nézett, néhány centire volt az arcomtól, egy kicsit talán el is pirultam, éreztem, ahogy a hideg ellenére felforr körülöttem a levegő. Felkapott, hogy visszavigyen a ház elé, betessékelt az autóba, bekötötte a szemem egy fekete kendővel és szó nélkül beindította a motort. 

- Hova viszel? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, hova lehet menni ebben a hóesében éppen karácsony este. 

- Mutatok valami – mosolygott, hallottam a hangján, úgy képzeltem el, mint egy kisfiú, aki valami rosszat csinált. Ha nem Niall lett volna, azt gondolom, hogy bevisz az erdőbe, és meggyilkol. Lányos aggodalmak. 

Hosszú ideig szótlanul ültünk, csak a motor zúgását lehetett hallani, és időnként az index lámpa kattogását. Klikk-klakk. Idegölő volt várni, és nem tudni semmiről. Kicsit úgy éreztem magam, mintha azt a bizalom játékot játszanánk, ahol hátra kell dőlni, és bízni benne, hogy a másik elkap, különben a földön landolsz. Éreztem, ahogy az autó leáll, csak a hópelyhek becsapódását lehetett hallani az ablakon, majd Niall kiszállt, becsapta maga mögött az ajtót. Hamarosan az enyémet is kinyitotta. 

- Gyere – megfogta a karom, és kisegített az autóból. Úgy éreztem magam, mint egy elesett, szerencsétlen őz – Húsz lépés egyenesen, csak óvatosan. Csúszik – mondta az első lépésem után, mikor majdnem elterültem, és átkarolta a derekam. Tudtam, hogy csak vigyázni akar rám, de úgy éreztem magam ettől, mintha nekem kéne még jobban vigyáznom, mert így már nem csak egyedül vágódok el, a tetejébe még ő is rám esik. Szerinte húsz lépés, szerintem meg huszonöt. Végre megálltunk, levette a kendőt a szememről; 

Egy pavilon kinézetű épület előtt álltunk, melynek falai üvegből készültek, s ő maga fehéren ácsorgott az ír lankák közé rejtve. Belül pedig az üveg körül óriási gyertyák adtak fényt. Köröskörül vörös rózsák szirmaival szórva. Körülöttünk havas táj terült el, néhány hófödte fával és dombokkal. S a környék egyetlen fényforrása a pavilonban elhelyezett gyertya rengeteg volt. Mintha egy tündérmese egyik jelenetét lopta volna el, hogy aztán nekem ajándékozza. Miután alaposan körülnéztem, rá emeltem hálás tekintetem, s dacára a gyönyörű hónak, gyertyáknak, megannyi rózsának és a mesés pavilonnak, még mindig ő volt messze a legjobb dolog, amit magam körül láttam. Semmit sem szólt, csak felemelt és felvitt mind a három lépcsőfokon.  

×

- Azért a vacsit nem késsük le, ugye? – kérdeztem, mikor már ki tudja mióta bámultuk a rakoncátlan hópelyhek táncát, nevettük az ügyetlenségükön, és lényegtelen mókás dolgokról beszéltünk közben. 

- Soha – mondta megütközve, majd a telefonjára bökött – Hívnak, ha sokat késünk. 

- Miért nincs itt hideg? 

- Van fűtés – a padlóra, majd az üvegekre mutatott. 

- Tökéletes. Télen-nyáron élvezheted a természetet – mosolyogtam rá, közelebb fészkelődtem hozzá, már amennyire ez lehetséges volt. 

- Ugye levennéd ezt, ha meleged lenne – pulcsimra mutatott, s biztosra veszem, hogy közben nem csak arra gondolt. 

- Legyen? - ártatlanul csücsörítettem, mint valami ötvenes évekből szökött pin-up lány. 

- Legyen – bólogatott. 

- Nem - vigyorogtam. 

- De. 

- Na jó... 

×××

Végre itt! Igen, hosszabb lett, és késett. Eredetileg három részesnek szántam a karácsonyit, majd meggondoltam magam, és úgy döntöttem, hogy legyen ez hosszú. De mint az tökéletesen látszik is, még így sem lett elég, így a következő részben is felbukkan a karácsony. Ott próbálom lezárni ezt az ünnepet, hogy tovább mehessen a történet. Tehát mégis három részes lesz, az új tervek szerint. 

Remélem ezúttal kapok pár szót, mert mostanában nem vagytok túl lelkes kommentelők:( 

~xx