×Chapter 27×

Gyakorlott kezeim azonnal a megfelelő helyen ragadták meg a kerítést, és olyan gyorsan másztunk át rajta, mintha egész eddigi életünkben erre gyakoroltunk volna. Percekig csak rohangáltunk, mint két kisgyerek, akik most jöttek rá, hogy tudnak egyáltalán járni. 

Egyszer csak farmerdzsekimből egy pici babzsák labdát húztam elő. 

- Végre rájöttem, hogy minek van az rajtad – vigyorgott, vállrándítással és apró huncut csókkal feleltem, mire lassan lehámozta rólam. Gyorsan inkább az egyik kapu felé rohantam. 

- Én vagyok a kapus! – vágtam hozzá a kicsi labdát. Amilyen labda érzékem van, biztosan nem találtam volna el egyszer sem, egyébként is csak a kapuba vagyok jó, fejem vonzza a labdát. Körülbelül 20 percig rugdosta fáradhatatlanul, de mindannyiszor sikerült valamimmel útját állnom – nem szándékosan – így végül megunta. 

- Ezt hogy csinálod? – kérdezte lemondóan. 

- Sehogy… Csak olyan ügyetlen vagyok, hogy ha akarnék, sem tudnék elmenekülni előle – legyintettem, kinevettem és nekifutásból leterítettem a fűben, ahogy a tigris a nyuszit a Micimackóban. 

Végül folytattuk a csodálatos hold pásztázását. Fejét a hasamon pihentette, én pedig a hajába túrtam, mire megszólalt. 

- Biztos, hogy… – törte meg az idilli csendet, de félbeszakítottam. Azt hittem tisztáztuk már a dolgokat, de úgy tűnik mégsem. 

- Buta szőke. Mindenképpen ki akarod szedni belőlem még a mai nap folyamán, hogy boldogtalan vagyok? Nem vagyok. Nélküled lennék az. Igen, zavar. Zavar, hogy „sztár” vagy. Egyszerűen néha túl sok és eltörölném az egész tömeget. De ez egy olyan dolog, ami hozzád tartozik, és el kell fogadnom, mert szeretlek. Jobban örülnék, ha a szomszéd fiúként élnél, de tudom, hogy akkor sosem ismertük volna meg egymást. Örülök neki, hogy abban az évben jelentkeztél az x-factorba, örülök neki, hogy összeraktak titeket és ezáltal Londonba kerültél. Örülök neki, hogy végül úgy döntöttem, Londonba költözöm. Örülök annak is, hogy Harry aznap nekem rohant ott az utcán. Minden pillanatnak örülök, aminek köze volt ehhez. A pillanatoknak, amik létrehozták a jelent, mert ha csak egyetlen pillanat is megváltozna – mialatt beszéltem, felkönyököltem és nyomatékosan felmutattam a mutatóujjamat - ez az egész… nem létezne. A jelenünk máshol lenne. Talán valaki mással. Vagy egyedül. Minden épp úgy tökéletes, ahogyan most van. Te híres vagy és fantasztikus, engem pedig megdobálnak majd tojással, de ez nem érdekel. Nem érdekel, mert szeretsz és én téged ugyanúgy. Ameddig ez igaz, addig engem nem érdekel semmi, csak te. – magyaráztam neki, és visszatettem a fejem. Egy darabig nem szólt semmit. 

Gondoltam felfogta, hogy az univerzum intézte el, hogy mi találkozzunk. Apró, és kevésbé apró ballépések, szerencsétlenségek és hasonló lényegtelen helyzetek folytán egymásra kellett bukkanunk. Tudtam, hogy ő is érti ezt, csak azt nem sikerült megértenie, hogy én ettől tökéletesen boldog vagyok. Történjen bármi ezután, ha velem van, én boldog vagyok! Még jó néhány percig néztük a csillagokat csak úgy szótlanul, mikor végre megszólalt. 

- Ugye tudod, hogy nem ezt akartam kérdezni? – mosolygott. 

- Ja… akkor… ö… felejtsd el – nyögtem ki tagoltan. 

- Örülök, hogy tudom. Majd felidézem, ha hülyeséget akarok kérdezni – ezzel ő lezárta. Nekem pedig még hosszú néma percekig az újra felbukkanó kérdésem fúrta az oldalam. Egyszerűen tudni akartam a választ. 

- Honnan tudtad? – kérdeztem, miközben mindketten felültünk a fűben. Egyenesen a szemébe néztem. 

- Már vártam, hogy megkérdezd – mosolygott, s ettől kicsit rosszfiús volt. Kicsit. – Zayn adta az ötletet, azt mondta; „Szerintem bírná”- utánozta, elég jól. 

- Zayn? Honnan tudott volna Zayn a patakról? – teljesen lehetetlen volt, hogy Zayn ismerje azt a helyet. Az a patak fontos volt nekem, és éppen a közepébe talált vele. A szívem közepébe. Még a legjobb barátaim sem tudtak róla, csak én és Zayn… ő honnan? 

- Nem tudom, de határozottan tudott róla és… – mosolyogva félbehagyta a mondatot, bal kezével végigsimított az arcomon és közelebb húzott magához, hogy aztán újabb szerelmes csókban forrjunk össze, mely még mindig olyan vágyakozással teli volt, akárcsak az első. - …örülök neki – fejezte be, mikor ismét elváltunk. 

- Én is – mosolyogtam, és a távolba meredtem egy pontra. Emlékek sokasága lepte el elmém minden egyes zugát. Emlékek vele. Csak néhány hónapja ismertem, mégis elképzelhetetlen lett volna az életem nélküle. Hogy voltam képes idáig úgy élni, hogy ő nem volt ott? Azóta éreztem csak igazán, hogy élek, mióta megismertem. – Hiányoztál – sóhajtottam, és éreztem, ahogy a szemembe gyűlő könnyek elhomályosítják a kilátást. Tudtam, hogy ezek a könnyek sosem indulhatnak felfedező útra az arcomon, boldog voltam. Ezek a boldogság könnyei voltak és azért bújtak elő, mert betartotta az ígéretét. Eljött, és ezzel bebizonyította, hogy szeret. 

- Itt vagyok. Már itt vagyok – magához ölelt és úgy ültünk ott jó pár percig, ameddig újra szóhoz nem jutottam. 

- Nem fognak kinyírni, hogy ellógtál a turné kellős közepéről? 

- Mikor eljöttem, volt pár szabad napom. Nem gondoltam át, csak leléptem – válaszolta elgondolkodva. – Szerintem beteget jelentek, és… 

- Nem hagyhatod ki a következőt – suttogtam, csak suttogtam, mert tisztában voltam vele, hogy ezzel elküldöm. Utáltam, hogy ilyen helyzetbe hozott. Direkt úgy intézte szavait, hogy az én döntésemnek tűnjön, s így ne érezze magát olyan rosszul. Tudtam, hogy nem akarja kihagyni a turné következő állomását. – Mit szólnának a rajongók, ha éppen te nem lennél ott. Biztosan csalódottak lennének. 

- Ebben én nem lennék olyan biztos – ujjait összefonta a tarkóján és hanyatt fekve újra elnyúlt a fűben. 

- Ugyan… Zaynnek is vannak ellenségei. Liam pedig sokkal kevesebb ember kedvence, mint közületek bárki. Louis állandóan azt kapja, hogy meleg, Harry pedig… ő még mindig csak Harry Styles. Jó, őt sokan imádják. Rejtély. Csoda, hogy glóriát nem kapott még – elemeztem a helyzetet, miközben én is elhelyezkedtem mellette, hogy továbbra is a csillagokat nézzük. Megunhatatlan látványt nyújtottak. Csak akkor vettem észre mennyire hiányoztak, mikor végre újra láthattam őket. Ritka az olyan este Londonban, mikor láthatod a csillagokat teljes valójukban, ahogy mi aznap Magyarországon. 

- Tudom. Tudom, hogy mennem kell és akarok is menni. Csak néha olyan rossz, néha úgy érzem, a többieket ünneplik, ameddig én csak ott vagyok. 

- Ne butáskodj! Nélküled senkik lennének – közben a vállára tettem a fejem. 

- Nem mindenki gondolja ezt így. 

- Ugyan már, a menedzsment? Az egy régi ügy nem? – próbáltam neki megmagyarázni, de a végére már direkt húzta az agyam. Tudta, hogy ez mennyire idegesít. 

- Nem csak ők. Volt az a lány is. 

- Az a béna latino? Ugyan, kit érdekel a véleménye? Tudtommal ő volt az egyetlen, aki rajongónak nevezte magát, közben ki akart téged iktatni a bandából. Nyilvánosan – morogtam magam elé, és közben elég csúnyaságokat gondoltam a lányról. – Imádnak, Niall. Imádnak és te megérdemled! Fantasztikus vagy. A legjobb a bandában. A csinos kis szőke – mosolyogtam, mire ő is halkan felnevetett. 

- Nem mintha neked annyira bejönne a szőkeség – tette hozzá végül csipkelődve. 

- A szőkeség nem is. A te szőkeséged, na az… - fejeztem be, még mielőtt valami olyat mondok, ami rosszabb apám beszólásainál is. 

- Holnap visszaviszlek Londonba. – közölte – Ha még akarod – felnéztem rá, de láttam, hogy az utóbbival csak viccel, mert tudja, hogy ezzel kikészít. 

- Niall… - nyafogtam, és összeborzoltam a haját. Nevetett és ő is beletúrt az enyémbe. 

- Ja bocs, ez már eddig is kócos volt – mondta, vihogva. 

- Naa, kikérem magamnak… ma fésülködtem. 

Végül kimásztunk a pályáról, és csak sétálgattunk az üres éjszakai utcákon. Egy lelket sem láttunk arra, amitől még jobban éreztem magam. 

- De legközelebb valami normális filmet nézünk – a semmiből jött ez a mondat, mégis tudtam, mire céloz. Azóta nem is néztünk meg együtt semmit, mióta a kegyetlenül nyálas filmet ráerőltettem. Azt, ami nekem sem tetszett, igen. 

- Csak horrort – kötöttem ki – mást nem vagyok hajlandó. 

- Azt hittem bírod a nyálas filmeket. 

- Dehogyis… csak teszteltelek akkor – ismertem be. Jó érzés volt tudni, hogy ő legalább annyira szenvedett akkor miattam, mint én miatta. 

Céltalanul bolyongtunk azokon az üres utcákon, minden olyan lehetetlen volt és teljesen nyugodt. Átéreztem az aggodalmát akkor. Tudtam, hogy többé már sosem lehet semmi ilyen nyugodt, ha vele vagyok. Sajnáltam őt azért, amiért ekkora teherrel jár az, amit csinálni szeret. Nemsokára langyos cseppek pettyezték az aszfaltot, és igen hamar zuhogni kezdett az eső. Az égen korábban egy felhő sem volt, szóval tudtam, hogy ez csak egy nyári futó zápor lesz. Tökéletes pillanat, tökéletes valakivel. Megálltam, mire ő is. Felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Tökéletesen beállított hajának lassanként búcsút mondhatott. Az eső kíméletlenül eláztatta, és a tincseket az arcába mosta. Óvatosan kisöpörtem onnan őket, mire még kócosabbnak nézett ki. 

- Na és most ki a kócos? – nevettem halkan, mire ölbe kapott. Karjaimat a nyaka köré fontam, s fejemet a vállára hajtottam, úgy cipelt egészen a házunkig.

×××

Sziasztok!
Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért megint nem történt semmi, és a tetejébe már megint nyálas volt. Remélem nem nagyon.
Ismét szeretnék kuncsorogni pipákért és kommentekért, amivel jelezhetitek nekem, hogy olvastátok és tetszett, vagy sem. A következő részben már történik is valami, ígérem!

Csatlakozzatok továbbra is a csoporthoz és a Butterfly Projecthez, ha támogatjátok! 

~xx