Már későre járt az idő. Az utolsó
vonat lehetett, amire vártam. Végre megérkezett a sötétségbe úszó megállóhoz,
felszálltam és körül néztem. Egy lelket sem láttam egyik irányban sem. Balra
benyitottam a kocsiba, és leültem egy ajtóhoz közeli helyre. A kinti sötétség
csak az ablaküvegekig jutott a vonat világításának köszönhetően. Halvány fény
volt az, mégis tökéletesen bevilágította a helyet. Kísértetiesnek tetszett
egyedül utazni azon a vonaton. Még sosem történt hasonló. Vagyis előfordult,
hogy későn mentem haza, de sosem teljesen egyedül. Az egésznek olyan hangulata
volt, mint egy hátborzongató horror filmnek, ami egy vonatban játszódik. Már
csak néhány csuklyás alak hiányzott, akik bekerítik, majd megkínozzák
áldozataikat. Milyen kedves gondolat, mikor egyedül utazol a vonaton, és minden
porcikád áldozatnak érzi magát egy rémfilmben. Nem érint, nem vagyok félős.


Kilökött az álomvilág, és ott
feküdtem levegő után kapkodva, újra a szobámban. Tudtam, hogy álom… mégis olyan
rosszul érintett. Talán, mert Danny ismét teljesen más szereplője volt az
álomnak, mint régen. Talán a hely. Az egész érzés kétségbe ejtő volt. Vajon
szerettem én igazán? Tettem fel magamnak a kérdést, tudtam, hogy erre csak egy
helyen kaphatok választ. Az a hely, pedig a naplóm. Az a napló, amelyiket abban
az évben írtam. Leemeltem a polcról a zöld könyvecskét, felkapcsoltam az éjjeli
lámpát és olvasni kezdtem.
Átrágtam magam az egész füzeten,
részletesen felmértem az érzéseimet. Azokat, amiket Niall ébresztett, majd
visszagondoltam Dannyre. Rájöttem, hogy a kettő köszönő viszonyban sincs
egymással. Danny volt az első fiú, akivel komoly érdeklődést mutattunk egymás
iránt, és túl hamar túl komolyan vettük az egészet. Rájöttem, hogy gyerekes
rajongásnál, és birtoklási vágynál aligha volt több. Letettem a könyvet, és
csalódottan dobtam vissza a fejem a párnára. Talán erre akartak figyelmeztetni
a rémálmok. Még utolsó alkalommal megnéztem az egyetlen képet, amit az emlékes
dobozomban tartogattam Dannyről. Igen. Egy rózsaszín doboz volt, tele emlékkel.
Csak róla. Most örökre bezárhatom talán. Fura volt, de megkönnyebbültem ettől. Hatalmas
sóhajjal nyugtáztam a felfedezést és keserű mosollyal az arcomon tértem vissza,
édes világomba…
Másnap húgomhoz akartam
ellátogatni. Vele ugyanis még nem találkoztam, pedig már a második napja volt
hazatérésemnek. Biztos meg lesz sértődve. Nem akarta, hogy elmenjek, mégis
megtettem, és még csak be sem néztem hozzá eddig. Felvettem a farmerdzsekim, hiszen esett az
eső. Nyári nap, és esett az eső… Egészen hűvös volt. Épp ki akartam lépni az
ajtón, mikor apám utánam szólt:
- Nem reggelizel?
- Nem érek rá – vetettem oda, és
becsaptam magam mögött az ajtót. Különösebb okát nem láttam a viselkedésemnek.
Kicsit logikusabban átgondolva, nem is ő volt a hibás. De egyszerűen nem tudtam
vele jópofizni. Bár az egész kialakult helyzet lényegében az én hibám volt,
mert makacsul nem mondtam nekik semmit semmiről. Így nem is tudhatnak semmit
semmiről, mégis kicsit őket hibáztattam legbelül, amiért elszakítottak tőle, pedig
a dolgokra nekem kellett volna megoldást találnom. Tudtam, hogy minden az én
hibám, és mégis ők kapták a büntetést érte. Talán, mert sokkal egyszerűbb volt
rájuk haragudni, mint magamra, és velük lekezelőnek lenni, mint magammal.
Az éjszakai akcióm után nem
tudtam másra gondolni. Csak Niall járt a fejemben, és az, hogy azóta sem
keresett. Úgy döntöttem, nem várok tovább és írtam neki a facebookon. Ez nem
túl erőszakos, csak kedvesen érdeklődő. Nem akartam mindenképpen zaklatni, csak
tudni, hogy mi van vele. Azt akartam, hogy tudja; hiányzik. Nagyon.
„Hééé! Meghalok nélküled! Hiányzol. Folyamatosan rád gondolok, és
rájöttem, szeretlek. Jobban, mint az életem. <3 Hiányzik a mosolyod, a nevetésed,
a cuki akcentusod, és az együtt töltött idő. CSÓK! xx” – írtam, majd
elküldtem és a továbbiakban próbáltam nem gondolni erre, hogy ne nézegessem
minden pillanatban, látta-e. Végül nem sikerült, és minden percben újra
megnéztem. Pedig tudtam, hogy nem ér rá folyton a facebook előtt ülni. Ám
meglepetésemre igen hamar válaszolt:
„Én is szeretlek, hercegnőm!
<3 Csak várj a tervemre, és BÍZZ BENNEM! Az igaz szerelem sosem hal meg.
Ígérem. Rövidesen újra együtt leszünk! Mosolyogj és egyél többet! Rengeteg csók
a hercegnőmnek!” – Akaratlanul is elvigyorodtam, mint egy idióta. Az út nagy
részét ezzel a levakarhatatlan, kísérteties mosollyal tettem meg. Niall hatására
az egész viselkedésem 180°-os fordulatot vett, amit eleinte ijesztőnek, majd
rettentő édesnek tartottam. Mármint, rájöttem, hogy szeretem… ahogy ő is. Ez
olyan édes. Azt akarom, hogy örökké tartson!
Óvatosan nyitottam be a sötétre
lakkozott fa ajtón a húgom szobájába. Gitározott, csak felnézett és folytatta.
Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelte volna az érkezésem. Becsuktam magam
mögött az ajtót és leültem az ágy szélére, várva a dal végére.
Látta, hogy nem fogok elmenni,
ezért abbahagyta.
- Szia – mondta még mindig a
gitárt bámulva, nem akart felnézni, de engem ez nem érdekelt. Úgy tettem,
mintha semmi sem lenne. Néha beszéltünk, amíg Londonban voltam, de akkor is
éreztem, hogy haragszik rám.
- Hogy vagy? – kérdeztem egyszerűen
– Úgy hallottam egészen belejöttél a zenélésbe – folytattam, amíg végül
kicsikartam egy félmosolyt. – Na, mesélj!
Mindenféle jelentéktelen dologról
mesélt, ami végre egy kicsit kizökkentett általános gondolataim közül.
Hihetetlenül sokáig beszélt az iskoláról, barátairól, zenéről. Majd követelte,
hogy meséljek én is. Lényegében mindent elmondtam. A Párizsba látogatásomat
leszámítva. Az maradjon az én titkom. Niall és a fiúk történetét csak nagy
vonalakban vázoltam. Ha tehettem volna azt is név nélkül, de a hírek
Magyarországra is eljutnak. Még ha kicsi ország is. Szóval eleve tudott
dolgokat, amiket meg akartam magyarázni. Mert végül is annyiban maradtunk, hogy
barátok vagyunk. A rajongóknak még korábban ezt a verziót adtuk be. Viszont a
családomnak el akartam mondani mindent. Meg is tettem. Elmondtam a húgomnak,
majd anyámnak… Csak egy valaki volt, akit még tájékoztatni akartam a
részletekről. Azt kívántam, bár inkább lenne egy klónom, aki ezt megteszi
helyettem. Mindenképpen ki kellett tálalnom, mert az összes kellemetlenség nyolcvan
százalékát az ő tudatlanságuk okozta, amiről én tehettem.
×××
Sziasztok újra! Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket. Sajnálom, hogy még mindig nem találkoztak, de "le kellett zárnom" néhány dolgot a történetben, hogy később minden úgy alakulhasson, ahogy akarom. Már többször átalakult a történet, sosem úgy van ahogy az elején eltervezem:D De most akkor is úgy lesz! Köszönöm azoknak, akik kitartóan olvasnak! Nem is tudom elmondani, hogy mit jelent nekem ez. Szeretlek titeket! Kommenteljeset és pipáljatok!!! Köszönöm! xx
Na szóval. Nekem teljesen rendben volt ez a rész, kell ilyen is ahol egy kicsit magyarázósabbak a részek.
VálaszTörlésNiall és Becca kis üzije nagyon aranyos volt. Annyira látszik hogy szeretik egymást. Irígylésre méltó.
És igen én felismertem tesódat, hehe, mondom hasonlít rád...és a történetben is a húga gitározott.
Talán az apukájának nem meri elmondani hogy együtt van Niallal? De miért?
Na mind1 , majd kiderül a kövi részből, aminek az írásával sietsz ugye?
xx
Azt, hogy mit, miért, hogyan és kinek... nem fogom elárulni, mert a következő részben derül ki:D Már meg is van ez a rész valamennyire.
TörlésTermészetesen sietek, ahogy mindig:DD
Én egyáltalán nem bántam, hogy nem találkoztak, nem bántam, hogy nincs hormontúltengéses romantikázás, hóót szerelmezés a csillagok alatt, és minden más szirup.
VálaszTörlésAz elején kicsit befostam, őszinte leszek. Én Beccával ellentétben a saját lépteim visszhangjától is összeszarom magam, és félek mindentől, ami él és mozog a sötétben. Talán el kéne költöznöm? :-D
De ettől eltekintve nekem az a rész tetszett a legjobban. Nagyon tetszik, ahogy a leíró részekkel bánsz, szerintem abban vagy igazán jó, talán ezért is vagyok én még mindig a Team szellemes sztori híve. :-D
Tényleg hasonló karakter volt a kishúg, és észrevettem a gif-en, hogy nekem is ugyanilyen gitárom van! Juhúúú!
Kíváncsi vagyok, ki előtt titkolózik, talán az apja, de úgy érzem, ez valami más csavar lesz, ami az orrom előtt van, csak nem veszem észre...
xx
Jaaaj, de örülök, hogy neked ez nem hiányzott. Bár ezt ilyen történetre terveztem, azért bevallom... nehezen megy:D Néha kell egy kis pihenés két nyálcsorgatás között:DD
TörlésEgyébként az eleje a szellemjelenésen kívül megtörtént eseményen alapul, ahogy itt a dolgok nagyrésze:D Este felé itt igencsak jó hangulat uralkodik a mi állomásunknál:D
A leíró részek a kedvenceim. Talán a másik blogon írtam is a bemutatkozásban, de erre nem vennék mérget. Szóval szeretem ezeket a részeket. A szellemes sztori meg éppen ezért alakult mindig úgy, ahogy:DD (és még fog is)
Juhúúú!!! Azért remélem nem nagyon hasonlít rám. Nem szeretnék én ennyire flegma lenni (ha te is olvasod, ezt ne vedd fel. Tudod, hogy szivatlak:DD)
Ez az elmondás dolog kiderül a következő részből szinte azonnal. Ne számíts túl nagy csavarra. Az én egyszerű észjárásom nem enged ilyet:D
~xx
Csak most olvasom miket írsz rólam (mellesleg nem igaz)... :D
TörlésAmúgy tök jó volt a rész, most már igazán hozhatnád a következőt!!! :)
Ne sürgess már, van még más blogom is. Köszönöm!:D (mellesleg nem írtam semmi rosszat, mit értettél?)
TörlésAzt írtad flegma vagyok, de ez nem igaz!!! :D
TörlésMost is itt adod a flegmát:DD
TörlésAhogyan olvastam a pályaudvaros részt, borsózott a hátam. Az hogy egyedül mászkál, egy teljesen kihalt helyen, úristen. Félelmetes volt! Reménykedtem benne, hogy ez csak egy álom, mert ha nem, akkor csúnya dolgok történnek.
VálaszTörlésSzemély szerint várom a találkozásukat, amikor megérinthetik egymást. De a facebook-os üzenet nagyon aranyos volt, kárpótolta a várakozással teli személyes találkát.
Az első alkalom, hogy Becca beszél az otthoni személyekkel, eddig mindig olyan elutasító volt, főleg az apjával szemben. Gondolom ő az, akinek nem mondta még el az igazságot, vagy talán tévedek? :)
Nagyon tetszik a sok leírás, amivel egy szép keretet adsz az adott részeknek. Remekül csinálod, olyan választékos az írásod, öröm olvasni az efféle elbeszéléseket.
Várom a következő részt!
puszi
Ezt a vonatos részt eredetileg nem álomnak szántam ám, de időről időre rádöbbenek, hogy a találkozás korai még. Ezzel most úgy érzem, sokat elárultam:D
TörlésNem akartam, hogy hamar megessen a várva várt pillanat, de ezt sem akartam, hogy úgy tűnjön, elfelejtenék egymást. Ezért kellett mindenképpen üzenniük. Nem sokat, csak a fontosakat. (Meg, mert jól elszórakoztam a facebookon valamelyik nap) - [a legjobb ötletek az őrület határán születnek]
Az apja egy ellentmondásos személy a történetben. Talán jó, talán nem. Ez mindig a helyzettől függ. Hozzá tenném, hogy őt nem a sajátomról mintáztam. A következő rész majd elárul dolgokat vele kapcsolatban:D
Köszönöm, igyekszem leírásokat is tenni bele, mert ezek nagyon fontosak nekem. Örülök, ha lehetőségem adódik ilyesmire:D Én örülök, hogy részről részre követsz, és véleményezel. Mindig mosolyt csalsz az arcomra:D
~xx