2013. május 3., péntek

×Chapter 18×



Sziasztok drágáim, 
Kivételesen fölé írok, mert ez FONTOS!!! Itt az új rész. Remélhetőleg a jó idő, meghozta az érzelmesebbik felemnek a kellő löketet. Nagyon beleképzeltem ebbe a részbe mindent, ami számít. Benne van a lelkem egy darabja, remélem át fog menni. Szeretném, ha ti is beleképzelnétek magatokat a helyzetbe, amennyire lehetséges. Remélem sikerül kicsikarnom egy-két könnycseppet is, bár nem vagyok nagyra vágyó. 
Kommentekre és pipákra is folyamatosan igényt tartok. Simogatja a lelkemet a tudat, hogy olvassátok, és örülök, ha még hozzá is fűzitek gondolataitokat. Szóval ismét kérnélek titeket! Szánjatok meg némi visszajelzéssel! 
Szeretlek titeket!!! xx

Csatlakozzatok a csoporthoz is! >> https://www.facebook.com/groups/295927097207823/

××× 


Niall egy őrült és én imádom! Egyszerűen nem tudom, hogy hangsúlyozzam ezt. Szavakkal képtelen vagyok kifejezni. Egyszerűen szeretném lefesteni ezt az érzést, de sajnos nincs tehetségem az ilyesmihez. Ha boldog volt egyszerűen képtelen lettem volna nem boldognak lenni. Ha szomorú volt, a szívem szakadt meg. Akkor is látom, hogy szomorú, ha próbál inkább mosolyogni, és ez fáj a legjobban. Fáj, ha nem akarja elmondani, mert tudom, hogy az neki borzasztó érzés. Fáj, ha inkább eltitkolja, mert az nem rá vall. 

- Mi a baj? – kérdeztem, miközben leültem mellé a kanapéra. Csak ült ott, és láttam a többieken, hogy szerintük teljesen természetesen viselkedik. Mégis tudtam, hogy valami baja van. Felnézett a kérdésre, de csak elmosolyodott, és legyintett majd közelebb húzott magához. 

- Gyere, mutatok valamit – mondtam, és próbáltam kimászni az ölelésből. Majd elrángattam. A szobában az ágyra ültettem, és komolyan a szemébe néztem. 

- Mi a baj? – ismételtem meg a kérdést. Úgy éreztem a többiek miatt tartja magában. Végig a szemembe nézett, és láttam, hogy kicsit sebezhetőbb lett, ezért mellé ültem én is. Fejét a vállamra hajtottam, ő pedig sírni kezdett. Sosem tudtam meg az igazi okát. Valami köze volt a rajongókhoz, amit máskor nem értettem volna. Egy legyintéssel, és valami nagyon laza szöveggel rendeztem volna le, de ez most más volt. Mostantól minden másképp volt. Azt éreztem, amit ő… szörnyű volt. 

Hamarosan jobb kedve lett, ezért indítványoztam az ötletet, hogy mozduljunk ki, mert már hihetetlenül kikészítettek a srácok. Egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Az összes ruhájukat szétdobálva tartották, rettenetes koszt hagytak, kajamaradékok minden felé. Pedig nagyon rövid ideig voltunk egy helyben. Mégis olyan elképesztő koszt tudtak csinálni, amit csak ez az 5 fiú tud felhalmozni. Fél óra alatt lett olyan a hely, mint másnál egy hét alatt sem. Még így sem hittem a szememnek. A végére feladtam a próbálkozást, hogy rendet tartsak körülöttük. Befeküdtem közéjük a koszba, és nem törődtem semmivel. 

Egy alkalommal bementem a szobába, ahol együtt töltötték az időt. Harry és Zayn videó játékokkal játszott éppen, Louis pedig lustálkodott nem messze tőlük. Niall eltűnt a közelemből, ami valószínűleg azt jelentette, hogy a konyhában van, mint általában. Liam pedig elaludt. Szóval a helységbe érve Louis szólított meg. 

A távirányítót kérte a tévéhez. Mellette álltam, szóval megfogtam, és oda vittem neki. Nagyjából két méterre volt tőle. Az eset után folyamatosan dolgokat kért, amiket meg is csináltam, majd már kezdett kissé idegesítővé válni az egész dolog. Minden szabadidőben, amit éppen nem Niallel töltöttem azzal foglalkoztam végül, hogy ugráltam körülöttük. Eleinte szórakoztató volt, de rájöttem, hogy erősen kihasználják a helyzetet. 


Még hízelegnem és érvelnem sem kellett, azonnal indultunk is. Pedig az utóbbi időben folyamatosan koncerteztek, szinte minden nap más városban. Rettenetesen fárasztó lehetett, szerintem még szívességet is tettem, hogy kicsit szétszakítottam őket. 

Csak sétáltunk egymás mellett Párizs utcáin egy darabig, már sötét volt, késő éjszaka. Megfogta a kezem, és magához húzott. Nem csak úgy egyszerűen, mint máskor. Gyengéd, mégis erős szorítás volt. Azt hiszem, ha nem lett volna olyan erős, biztosan összeesek. Egyenesen a szemébe néztem, akkor megszűnt körülöttünk a világ. Minden, ami eddig volt, és ezután lesz, elveszítette értelmét. Csak ő volt ott, a gyönyörű kék szeme, ahogy a hajába túrva közelebb húztam magamhoz, hogy a maradék teret is kipréseljem kettőnk közül.  Az eldugott utcácskán egyébként sem járt senki, hiszen késő éjszaka volt, így senki sem zavarhatta meg ezután következő forró csókunkat, és a felismerést, hogy még jobban szeretem, mint valaha. Pedig ez idáig azt hittem ennél jobban már képtelen vagyok szeretni. Megosztottam vele is ezt a tényt. Azt akartam, hogy tudja. Minél többször próbáltam mondogatni, mert nem akartam egy nap arra ébredni, hogy természetesnek veszem őt. Mert ő egy különleges dolog az életemben, és fontos ezt tudnia. Halványan elmosolyodott, megragadta a kezem, és rohanni kezdtünk. Nem tudtam, hogy hová. Ő sem. Egyszerre megállt, felkapott, és újra a szemembe nézett. Mintha tudná, hipnotikus hatása van. Mintha direkt csinálta volna, hogy újra és újra olyan elveszettnek érezzem magunkat ebben a hatalmas univerzumban. Akkor minden olyan jó volt. Meseszerű. Tudtam, hogy nemsokára újra külön kell lennünk, de ez akkor még nem érdekelt, hiszen abban a pillanatban ott voltam a karjaiban, és minden tökéletes volt. 

Mire visszaértünk, mindenki úgy aludt, mint aki fejlövést kapott. Ez nem is csoda. Szegények folyamatosan dolgoznak, alig van szabad percük. A konyhába mentem, és leültem az asztalhoz. Nem éreztem fáradtnak magam, pedig már inkább a reggel közeledett. Csak néztem magam elé, miközben Niall a hűtőszekrényhez lépett, és kutakodni kezdett, mire mögé settenkedtem, és átöleltem. 

- Aludnod kéne inkább – suttogtam, mire egy mosoly kíséretében gyorsan valamit a szájába tömött, felém fordult és kisimított egy tincset az arcomból. Újra felkapott, mintha valami új szokása lenne, majd a szobáig hurcolt. Elég nyilvánvaló jeléül, hogy egyetért. Bár nem voltam fáradt mindketten gyorsan süllyedtünk álmaink birodalmába, ami a valóságnál szebb már nem is lehetett. 

Kora reggel a telefonomból bömbölő hangos zajra ébredtünk. 

- Te jó ég! Ez a csengőhangod? – kérdezte Niall álmosan. 

- Nem mindenkinél – válaszoltam, majd gyorsan megfogtam a telefont, ami az éjjeliszekrényen volt. 

- Mindenkinek személyre szabott? – kérdezte huncut mosollyal. 

- Nem mindenkinek. Csak neked – válaszoltam, majd gyorsan felvettem, hogy végre újra csönd legyen. Az ágy szélére ültem, de még láttam, ahogy kíváncsian vizsgál a tekintetével. Tudom, hogy meg akarta kérdezni, de nem foglalkoztam vele. 

- Szia –szóltam bele a telefonba. Apám hívott, és nem értettem, miért ilyen korai időpontban. 

- Szia – válaszolt szomorú hangon. – Jack bácsikádról van szó – folytatta. hangja kicsit zaklatott volt, és szokatlanul gyenge. Közben Niall kiment a fürdőbe, és én egyedül maradtam a szobában. 

- Mi van vele? Ugye nem csináltam semmi rosszat? – kérdeztem rémülten Hátha hallott rólam valamit, ami nem tetszett neki. 

- A munkahelyén volt… baleset történt - mondta szaggatottan. Jack bácsi egy autószerelő műhelyben dolgozott. Imádta a kocsikat és büszke volt a szaktudására. Nem sokszor találkoztam vele, de mikor mégis, mindig erről áradozott. 

- Ugye jól van? – kérdeztem reménykedve. Bár nem ismertem túlzottan, jó fazonnak tűnt, és családtag volt. Nem mellesleg, a házában lakom. 

- Meghalt – mondta, és egy darabig csendben ültünk. Ő a vonal túlsó végén, én pedig az ágy szélén. Niall még mindig nem jött vissza a szobába, pedig jó lett volna, ha ott van. Érezni akartam, hogy számíthatok rá. Ledöbbentem, és nem tudtam semmit mondani erre. 

- Ó – válaszoltam végül, hogy megtörjem a csendet, mire folytatta. 

- Csak azért hívtalak, mert anyáddal mi is Londonba utazunk a temetésre. Utána pedig haza kell jönnöd velünk – zárta le a mondatot, amit nem igazán értettem. 

- Miért kéne nekem hazamenni? – amint a haza utazásra gondoltam. Magyarországra, és az egészre, ideges lettem. Az életem egészen jó irányba haladt, és nem akartam visszatérni abba, ami ott volt. Csupa rossz emlék és fájdalom. Vissza a régi szobámba, a régi helyekre, ahol Dannyvel együtt voltunk. Minden régi emlék újra előtörne, mikor olyan könnyen elfelejtettem őket Londonban. 

- Jack halálával a ház a gyerekeire maradt, ők pedig nem tartózkodnak Londonban. El fogják adni.
- Nem lehetne beszélni velük? – reménykedtem. Tudtam, hogy a felesége korábban meghalt valami betegségben, így erre a lehetőségre nem is gondolhattam. 

- Már évek óta nem beszéltünk. Valami régi hülyeség miatt utálnak minket. Ezek a keselyűk a saját apjukat is utálták – csak úgy dőlt belőle a szó. Éreztem a hangján, hogy rosszul esik neki, amit mond. A testvére elvesztése, és gyerekei viselkedése sok volt neki. – Szóval holnap este találkozunk. Vigyázz magadra! – zárta le, és megszakította a vonalat. Ellenkezni sem tudtam. Nem akartam neki szólni, hogy nem vagyok Londonban, mert korábban elfelejtettem említeni. Még úgy érezte volna, nem törődöm velük. 

Csak ültem ott az ágy szélén, és néztem magam elé, Niall átölelt hátulról, és puszit nyomott a fejemre. 

- Mit mondott? – kérdezte óvatosan. 

- Haza kell mennem – néztem továbbra is magam elé, majd rá emeltem távolba révedő tekintetem a földről, és próbáltam az arcára koncentrálni. – Magyarországra. 

- Miért? – nem akart hevesen reagálni, hátha találunk valami megoldást, de láttam rajta, hogy ez komoly erőfeszítésébe kerül. Továbbra is őt néztem. 

- Jack bácsi halott, övé volt a ház – mondtam egyszerűen. Egy kicsit elfintorodott, gondolom az érzéketlenségemen, majd egyből átölelt, amint az első árva cseppecske végig gördült az arcomon. Az elsőt pedig sok-sok másik követte megállíthatatlanul, s ismét patakokban zúdult végig az arcomon a maró sós víz, szomorúságom bizonyítékaként. Ilyen rövid időn belül másodszor. Éreztem, hogy talán ez az utolsó ölelés kettőnk között. Hamarosan újra Magyarországon leszek, egyedül. Magányosan… az emlékeimmel összezárva. Nélküle. Ismét itt vagyok ezzel az érzéssel. Az élet nélküle. Ilyen fiatalon másodszor is szembe állít ezzel a sors. Talán furán hangzik, hogy képes vagyok ennyire szeretni. Olyan fiatal vagyok. Enyém a jövő. De nekem nem kell a jövő nélküle. Nekem csak ő kell, és az az idő, amit vele tölthetek. Minden nélküle töltött pillanat egy újabb elvesztegetett, kínszenvedéssel teli évszázadnak tűnik. Most pedig, hogy nekem vissza kell mennem, talán sosem láthatom többé. Talán szétválaszthat minket a távolság, és megöli azt, amit egymás iránt érzünk.

Kicsit eltolt magától, kisimította a könnytől az arcomra tapadt hajat, és kezével megtörölte nedves arcomat. Ezúttal nem nézett a szemembe, és tudtam, hogy ez azért van, mert ő is sírni fog. Nem akarta, hogy még rosszabb legyen nekem, így inkább kerülte a tekintetem, és beszélni kezdett…


10 megjegyzés:

  1. jajjjjjjjjjjjjjjjj ne már!
    Na először is nagyon tetszett ez a rész, és az hogy ennyire beleírtad az érzéseid az megható...és én észre is vettem ezt.
    Nem akarom hogy szétmenjenek Niallék, olyan édesek voltak. De miért kéne Magyarországra mennie? Miért nem költöznek össze Niallal? Remélem Niall erről beszél majd vele..

    Ezek a falások Niall részéről annyira cukik, és az a gif is.
    Siess a kövivel
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő részből ki fog derülni, hogy miről beszél. Sőt... más is ki fog derülni. Szerettem volna még egy kis szomorú hangulatot, mert annyira beleéltem magam ebbe. Amúgy is terveztem hasonlót, de máshogy alakult a történet. Nem így lett volna, de most így lesz:DD
      Szeretem én is, ha fal:D sőt. Egyszerűen imádom! <3
      ~xx

      Törlés
  2. Ez kicsit szomorú rész lett! Sajnálom, hogy Jack bácsi meghalt és ezért nagyon úgy tűnik, hogy Beccának vissza kell térnie Magyarországra. Remélem Niall kitalál valamit, nem lenne jó ha elszakadnának egymástól!
    A párizsi séta aranyos volt, látszik mennyire oda vannak egymásért.
    A Niall-es gif, ahol eszik, azért oda vagyok. Kis zabagép! :)
    Egyébként eddig nem voltam oda Niall-ért, de mára nagyon megkedveltem. Teljesen megszeretetted velem őt. Igazi kis cuki! :)

    Nagyon várom a folytatást! Kíváncsi vagyok mi lesz ebből!

    Ismételten nagyszerűen írtál, nem győzöm hangsúlyozni milyen tehetséges vagy. És hidd el, bárkinek nem mondom ezt! :)

    puszillak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, és köszönöm!
      Rájöttem idő közben, hogy csak miattatok folytatom ezt. Látom, hogy írtok, és ráadásul ilyeneket. Egyszerűen imádlak titeket! Erőt adtok a folytatáshoz, és ezt is köszönöm!
      Nagyon örülök, hogy sikerült megszerettetnem veled, mert ő egyszerűen fantasztikus, és ezt tudnia kell a világnak! Boldog vagyok, ha tényleg miattam kedvelted meg!:D
      ~xx

      Törlés
  3. <333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333333

    VálaszTörlés
  4. Még soha nem írtam neked komi, de mindent el kell előbb utóbb kezdeni :D Szóval tegnap találtam rá a blogodra és nagyon megörültem neki, mert ahogy beleolvastam kiderült hogy Niallös. plussz pont nálam :P Nagyon tetszik a story és ahogy leírod a részeket. Remélem, hogy megoldják ezt a hazaköltözős dolgot, mert így nem lehet vége az ő kapcsolatuknak. Siess a kövivel és ezentúl számíts a hozzászólásaimra. xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy rá találtál, időt szántál az olvasására, majd az írásra is! Köszönöm. Majd azt még később meglátjuk, hogy alakulnak a dolgaik. (persze én már tudom, hiszen...:DD) Hamarosan hozom a folytatást!
      ~xx

      Törlés
  5. Nagyon, de nagyon nem akarom, hogy elváljanak!
    Sajnálom, hogy csak most értem ide, de itt vagyok!! ;-)

    Tetszett, hogy szinte nem is volt párbeszéd a részben, így végül is az olvasóra hagytad, hogy miről beszélhetnek, vagyis, hogy hogyan. Nekem nagyon tetszett, el tudtam képzelni, hogy Niall zavarban van, ahogy ezekről beszél, vagy hogy éppen ő az, akit magabiztossá tesz az, hogy Beccának nehéz kimutatnia az érzelmeit. Nem tudom, ez nyitott kérdés, ránk hagyod. Tetszik. :-)

    xx, megyek tovább, olvasom a következőt! :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy sikerült így nyitva hagynom a kérdést:D Nem akartam, hogy teljesen nyilvánvaló legyen folyamatosan, amit gondol. Úgyis Becca meséli, aki bizonytalan, és fogalma sincs, mire gondol ilyenkor. Szerettem volna, ha kétségei támadnak, mert azt az érzést kitűnően ismerem. Közben be kell bizonyítania, hogy szereti. Azzal, hogy a bizonytalansága ellenére bízik benne.
      ~xx

      Törlés