2013. április 6., szombat

×Chapter 9×


„ Sziasztok srácok! 

A mai novellám rendhagyó lesz, és remélem az is látni fogja, aki ihlette. Nem szeretnék sokat fecsegni előtte, ezért rövid leszek. Ha látod… Igen, te. Szeretném, hogy tudd… Neked szól. Talán rólad.” – írtam aznapi novellám bevezető sorait. Tudtam, hogy Niall néha elolvassa, mert egyszer véletlenül elszólta magát. Ilyen módon üzenek neki, mert nem vagyok túl spontán. - Ha ott állnék előtte, biztos meg sem tudnék szólalni. Valószínűleg olyan lennék, mint egy béna kisiskolás az első iskolai előadásán, amit a hálaadás tiszteletére rendeztek, s ahol ő a pulyka – Gondoltam, aztán elmosolyodtam az elmélet amerikaiasságán. Pedig nem vagyok az, és őszintén, nem is szerettem volna az lenni sosem. Még akkor sem, ha imádom a napsütést, és ők kapnak belőle rendesen, már ahol. Persze, ez biztos furcsán hangzik, pont tőlem, aki megveszett Londonért. Épp Londonért, ahol sápadtan süt a nap, és sokat szemerkél az eső. Megmagyarázhatatlan, mégis varázslatos rajongás ez. 

Mielőtt bemásoltam volna, még elolvastam párszor. Eddig is kínosan ügyeltem erre, de mindig tele volt hibával ennek ellenére is, most pedig, hogy ennyire sokan figyelik minden lépésem, kínos minden egyes kis figyelmetlenség. Meg azon is aggódtam, nehogy valaki megjegyezze, „A One Direction tagjai buta lánnyal barátkoznak.” Leginkább persze Niall híre miatt érdekelt. Nem akartam, hogy buta lánnyal hozzák hírbe, még akkor sem, ha az egész csak kacsa. Bár szerintem ettől nem kell félnem, hiszen nem is az anyanyelvemen írok, ehhez képest pedig tűrhető. Körülbelül tizenöt oldalt tett ki a nagy mű, egész héten írtam, amíg raboskodtam, százszor is átfogalmaztam, s így végül majdhogynem elégedett is lettem vele. Ez az egyetlen, amit az alatt alkottam, és egyben a legmegfontoltabb. Egy lányról, és egy fiúról szól, akik nem tudnak átlátni egymáson, és ezért nem veszik észre, hogy valójában szeretik egymást. Reméltem, hogy ő is így érez, mert mostantól tudni fogja, hogy én igen. Legalábbis azt hiszem, így érzek. A történetben a lány és a fiú szerelme beteljesületlen marad, örökké barátokként élnek, és szenvednek egymás közelségétől. Úgy érzem ez nagyon szomorú, és próbáltam minél érzelmesebbre venni, nehogy ne legyen teljesen nyilvánvaló a titkos üzenete. 

A fiú, akibe egy egész életen át szerelmes volt, most vén haldokló. Ebben a pillanatban érezte igazán, mennyire eljárt felettük az idő. Oda lépett az ágy mellé, ahol az idős alak szuszogott utolsókat. Tudta, hogy meg fog halni, ezért hívatta örök legjobb barátját. 

- Kérlek, gyere közelebb – mondta erőlködve az öreg. Most látszott csak rajta az a sok-sok év. – Egész idáig nem mertem neked elmondani, de most. Haldoklom. Úgyis mindegy már. Szeretném, ha ezt tudnád - Azzal átadott a nőnek egy gyűrűt. Egy gyűrűt, aminek múltja volt. … 

- Ez az a gyűrű? Az, amelyiket életed szerelmének tartogattad? – idézte fel a régi emléket. Azt, amikor 13 évesen a lány megdicsérte a gyűrű szépségét, és a fiú elárulta neki, ezt a gyűrűt az igaz szerelmének fogja adni. Azóta sem hordta senki. Felhúzta ráncos, idős ujjára, és megszorította a férfi kezét. 

 Az utolsó szó, az utolsó érintés, az utolsó közös pillanat, mely megédesítette, s egyben megkeserítette a nő utolsó néhány napját. Az idős férfi a hölgy kezét fogva távozott az élők sorából, kedvese pedig rá néhány napra halt bele a keserűségbe. Egész életüket szomorúságban, és vágyódásban élték le, miközben övék lehetett volna a világ összes boldogsága. Mindez azért, mert nem értették egymás jelzéseit. ” – olvastam el még egyszer a történet végét, aztán megosztottam, és vártam a reakciókat. Az átlagostól eltérően, nagyon sok hozzászólás érkezett. Még mindig a hatása alatt voltak a videónak, de már nem érkeztek utálkozó megjegyzések. Gyorsan átfutottam az üzeneteket, közte olyat találtam, aki elsírta magát. Volt, aki végig sírta. Akadtak azonban olyanok, akik találgatni kezdték, minek a hatására született a terjedelmes mű. Egy másik novellám sem volt hosszabb talán öt oldalnál. Némelyek egészen közel jártak találgatásaikkal, de nem válaszoltam senkinek, nem láttam értelmét. Ez ugyanis egy rejtett gondolat kiteregetése volt, és bár tagadhattam volna, nem akartam. Az a nap nem a tagadásé volt, hanem a beismerésé. 

Az első hozzászólás a megosztás után 5 perccel érkezett. „Talán ő is így gondolja, csak magának sem vallotta még be” – ez egy névtelen üzenet volt. 

A kanna erős sivítása késként kaszabolta szét a ház csendjét jelezve, hogy a víz felforrt. Azonnal a konyhába siettem. A londonihoz képest szokatlanul erősen sütött a nap, s ez kiemelte a konyha légterében gomolygó gőzt, ami a forralóból áramlott sebesen. Levettem a vizet, és az asztalon árválkodó alátétre tettem. Leültem a bögrém mellé, és a filterre töltöttem a vízből. Néztem, ahogy a kicsapódó cseppek táncot járnak, és azon elmélkedtem, vajon Niall írta-e az első hozzászólást. - Talán nem. Talán nem is úgy értették – gondoltam magamban. 

Néha csak úgy kiültem a ház elé a lépcsőre, és néztem az embereket, ahogy sietnek. Siettek, közben nem is sejtették, mennyi érték mellett rohannak el nap, mint nap. Körül pillantottam, és úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, aki szerencsésnek érzi magát, hogy ebben az országban, ebben a városban élhet. Idő közben megbántam, hogy feltettem azt a novellát, mindent elárult rólam, a dolgokról, amit gondolok… mindent, amit szeretnék. Vagy nem is tudom. Talán csak, mert olyan kék szemű, és szőke? és … Tudtam, hogy ez olyan buta dolog, mégsem tudtam elhessegetni. Másra sem tudtam gondolni, ez kétségbe ejtett. Magamhoz húztam a lábaim, összefontam körülötte a karjaimat, és ráhajtottam a fejem. Próbáltam kiüríteni az agyam, de a gondolatok mindig erőszakosan előtörtek, mint valami ismeretlenek által ide-oda kiáltott értelmetlen beszélgetés részletei. Ki tudja meddig üldögéltem ott, így teljesen magamba zárkózva, és őrült elmélkedésem csitításába bonyolódva, mikor hallottam, ahogy valaki közeledett, azután leült mellém a lépcsőre. 

Vártam néhány pillanatig, de nem szólalt meg, így óvatosan felnéztem rá. Niall volt az, ahogy felemeltem a fejem rám nézett, és halványan mosolygott. Nem kellett semmit mondania, mert én tudtam, hogy ő látta, ő pedig tudta, hogy neki szólt. Kicsit közelebb jött, átölelt én pedig hozzá bújtam, és csak ültünk ott, mint valami galambok. …

12 megjegyzés:

  1. Nagyon jóóóóóóóóóóóóóó!! Gyorsan kövit!! *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!!^^ sietek, amennyire tudok:)

      Törlés
  2. Nagyon édes lett!! Nem tudok most hosszan ömlengeni, mert még emésztem, hogy milyen aranyos, hogy végre valaki lépett, és kiderül, mi a helyzet!
    Szóval csak azt akarom mondani, hogy gyorsan a következő részt!! :))

    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valakinek lépni kellett, mert kezdett unalmassá válni, és nem akartam, hogy nyúlbélák legyenek. Csak egy kicsit... talán... :D

      Törlés
  3. Ez nagyon nagyon tetszett, sőt az írásod is jobb lett nem mintha eddig rossz lett volna, de most nagyon elkaptad ezt a részt. Ez a novella jó ötlet volt, legalább kiírta magából az érzéseit és talán Niall is rájött egy két dologra. Remélem a kövi részben már egy párt alkotnak :) :P SIess <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt igazából úgy írtam, hogy félig már nem voltam magamnál, olyan fáradt voltam. Olyankor szokott ilyen lenni:D Meg akkor, amikor kevés dolog történik benne:DD Erre a fejezetre mindkettő igaz. Örülök, ha tényleg jobbnak látod ezt most:D
      Igyekszem, amennyire tőlem telik.

      Törlés
  4. Fantasztikus rész lett! Annyira aranyosak együtt, mármint hogy érezni köztük a vibrálást, de mégsem vallják be egymásnak mit is éreznek. Kíváncsi vagyok mikor mondják el végre! Nagyon tehetséges vagy! Engem elbűvöl az írásod!

    puszi, Cami♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! és köszönöm a kommentet is. Nagyon örülök, ha tetszik. Ettől van értelme csinálni:)
      Közben én is olvaslak ám, csak nem egyszerre, mert mindig közbejön valami. Amint végeztem vele, számíthatsz rám:D

      xx

      Törlés
  5. ooooh istenem. siess a következővel! nagyon tetszett!:)

    VálaszTörlés