×Chapter 7×

A főnököm nem fogadta valami jól a betegségem hírét, de végül belement a szabadnapba. Ha tudta volna, milyen beteg is vagyok… Lelki beteg. Én lelki beteg egy szöszi miatt. Elképesztő. Képtelen voltam felkelni a lelkemre nehezedő súlytól, és a szívemet mardosó kétségektől. Mintha lidérc csücsült volna a mellkasomra, és arra várna, hogy belefulladjak a reménytelenség mocsarába. Ezért ne legyetek részegek. … 

A plafont bámultam, mikor eszembe jutott, hogy felnézzek a twitteremre. Olyan sokan írogattak nekem, mint soha. Vagy őszintén, mintha még mindig álmodtam volna. Több mint 50 üzenet érkezett tegnap délután óta, mikor legutóbb néztem, és megszámlálhatatlan tweetben jelöltek meg. Végig se néztem, csak bele olvasgattam, hogy megtudjam mi ez az egész. 

Hamarosan rá kellett jönnöm, mit csináltunk tegnap éjszaka. Órákon át szórakoztattuk a Directionereket a Twitcamon. Hulla részegen… A videó egy részét megnéztem, semmi olyan nem történt, ami miatt majd magyarázkodnunk kéne, de nem hinném, hogy jó fényt vet majd rá az ügy. Ennek ellenére percenként emelkedett százával a követőim száma. Amint megtudtam, mi történt felhívtam a szöszit, és mindent elmeséltem neki. Részletesen azt is, amit közzé tettünk. Úgy éreztem a hangján, kissé megkönnyebbült. Még szerencse, hogy a laptopom kéznél volt. Twitcam helyett el se merem képzelni, mit alkottunk volna. 

Délután ismeretlen számról kerestek, amiről  a bemutatkozás után kiderült, hogy a One Direction menedzseréé. Közölte, hogy egy óra múlva találkozunk, kapjam össze magam. 

Úgy tettem, ahogy mondott. Rendbe hoztam magam kicsit, és vártam. Bár nem tudtam, hogyan is gondolja mindezt, mert helyet sem beszéltünk meg, de amint letelt az egy óra hangos dudálás törte meg a délutáni London szokásos zajainak dallamos egyformaságát. Az ajtó előtt egy sötétített ablakos limuzin állt, belőle a menedzser szállt ki, mint később kiderült. Nem ismertem, csak abból tudtam, ahogy rám nézett, utált engem abban a pillanatban. Azzal kapcsolatban keresett, ami este történt. Szörnyen szégyelltem magam, és amíg a nap folyamán csak Niall hírére tudtam gondolni rájöttem most már nekem is van hírem, nem is akármilyen. Rossz. … 

- Tudja kisasszony, most el kéne tiltanom a fiúktól… Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi legyen. Rájöttem, hogy az nem megoldás, bekeményítenének, és nem lehetne velük dolgozni. Továbbá, ki kell magyaráznunk az esetet. Meg kell magyaráznunk a Directionereknek, ki a tintás lány Niallel az éjszaka közepén. Rettentő hülyeséget csináltak, sok rajongót veszíthetünk ezen. Meg kell magyarázniuk, miért csinálták, hogy jutott eszükbe, és nem hivatkozhatnak alkoholos befolyásoltságra. Be kell magyaráznunk nekik, hogy valójában nem ittak. – hadarta határozottan, de nem volt olyan rémes, mint képzeltem. Csöndben bólogattam, így tűrhető volt a modora. Amíg a dolgot megbeszéltük, behívtam. Húsz perccel később Niall toppant be, őt a menedzser hívta. Vele is egyeztetni kellett a történetet. 

A hivatalos magyarázat a kilétemre végül az lett, hogy a „legjobb barát”, aki mindig belerángatja ezekbe a hülyeségekbe. Ez se a mi ötletünk volt. Niall próbálta neki megmagyarázni, hogy ez az ő hibája, és az ő ötlete volt, de akkor már én is a menedzserrel értettem egyet. Talán mégis jobban jártunk volna, ha nincs kéznél az a laptop. Az én hibám volt az egész. 

- De mégis… a legjobb barát? – kérdezte Niall, és kinézett az ablakon. Mindketten rá nézünk, és egyikünk sem értette, mire céloz. 

- Miért, mi van köztetek? – nézett rám a menedzser, és olyan közel hajolt, hogy éreztem, ahogy fújtat. Csak néztem döbbenten, és nem tudtam válaszolni a kérdésre. Magam sem tudhattam, mire gondol Niall. Nem akartam olyat mondani, ami csak az én véleményemet tükrözi, vagy még azt sem. 

- Semmi. Semmi, de ezt úgysem fogják elhinni. Azt gondolnak, amit akarnak. Bármit mondunk, úgyis kombinálnak. Holnapra minden tele lesz ezzel, és hiába mondjuk, hogy csak barát… - mondta és elgondolkodva nézett ki az ablakon, nem akart rám nézni. – Szerintem nem kéne nagy ügyet csinálnunk ebből. Kimagyarázzuk, hogy nem részegek voltunk, csak jókedvűek. A többi legyen az ő fantáziájukra bízva – mondta, és levette baseball sapkáját, hogy megigazítsa, de ez csak ideges kényszermozdulat volt. 

- Komolyan gondolod? – kérdeztem, közben figyeltem ideges kis barátunk arcát, ami rémesen közel volt hozzám.  – Úgy értem, ha kombinálni kezdenek, sok rajongót veszíthetsz – folytattam. Láttam, hogy gondolatmenetemmel kimentem magam a kemény tekintet alól. Az arc meglágyult, és éreztem, hogy már nem csak egy akadékos, népszerűséghajhász lánykának tart, aki a One Direction által akar népszerűséget nyerni magának. Niall rám nézett, az arca komoly volt. Nagyon rosszul éreztem magam miatta. Tudtam, hogy az egész az én hibám, hogy egyre többször láttam komolynak az arcát, bűntudatom lett miatta. Úgy éreztem miattam lett ilyen. 

- Legyen, ahogy akarod – mondta, és lezártuk a megbeszélést. 

- Talán jól jönne, ha élőben kimagyaráznád az egészet a twitcamon – vetette oda még végül a menedzser, mikor kisétáltak, és a kezembe nyomott egy cetlit. Hosszas magyarázat állt rajta, hogy mennyire sajnáljuk az egészet. – Csak akkor, ha már kijöttek az első cikkek. Ha feltűnnek ezek, azonnal add elő, bűnbánóan, bocsánatkérően – mutogatott az ujjával, és kisétált köszönés nélkül, maga előtt tolva Niallt, aki hatalmas szemekkel nézett rám. Olyan ártatlanul… 

Attól féltem, haragszik emiatt, mikor pár percen belül kaptam egy SMSt: „Ne haragudj”. Akaratlanul elmosolyodtam, megnyugtató volt, hogy nem engem hibáztat. „Ugyan már, ez nem a te hibád. xx” írtam vissza azonnal. Már aznap este megjelentek a neten a rólunk szóló cikkek. – Felháborító – gondoltam. – Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen? – néztem magam elé, de akkor még nem tettem semmit. 

Másnap reggel lementem az újságoshoz, ahol minden napilap címlapján, vagy egy kép volt a livestreamből, vagy Niallről. Olyan címekkel, hogy „Részeken parádézik a szépfiú”, „Anyák tömegei tiltják lányaiknak a One Direction hallgatását”, „Becsajozott Niall, a One Direction énekese”, „Niall új barátnője rossz hatással van a fiúra” … és ki tudja még micsoda mocsok. Abban a pillanatban éreztem elérkezettnek a nyilvánosság elé állni. Épp azon aggódtam, hogy nincs elég időm munka előtt megcsinálni, mikor a főnököm hívott. 

- Látom jól elintézted magad – mondta. – Adok egy hét szabadságot, de ha addig nem csitul az ügy, ki kell rúgnom téged. Remélem, megértesz – közölte egyszerűen, majd lerakta, meg sem várva a választ. Fantasztikus. Nos, Legalább lett időm. 

Haza mentem, elolvastam néhányszor a szöveget, alig indítottam el az adást, máris több százan figyeltek. 

„Figyeljetek srácok, sajnálom, ami tegnap este történt. Niall a barátom, és azt hiszem rossz példát mutatott miattam. Láttam ma a lapokban, hogy már párként kezelnek. Ne féljetek, nem vagyunk.” mondtam, meg még magyarázkodtam egy darabig bűnbánóan, aztán válaszoltam a kérdésekre is, meg a vádaskodásokra. Összességében azt hiszem jól ment. Rettentő sokan írtak hozzá. Kérdéseket tettek fel rólunk, rólam, róla. Nagyjából mindenről. A rajongók többsége nagyon kedves volt, de kaptam mocskolódó üzeneteket is. Láttam, hogy a blogom látogatottsága… Nem találok rá kifejezést. Az emberek elolvasták a történeteimet csak azért, mert Niall és én „barátok vagyunk”. Hozzá szóltak, és kértek, írjak a fiúkról is valamit. 

Szóval így lettem szenzáció egy este alatt. Hamarosan a szüleim kerestek telefonon, már Magyarországra is eljutott a hírem. Nem voltak túl boldogok, mikor láttak részleteket a tévében. Otthon is hír lettem… Remek. Azt mondták, haza kell mennem, ha nem tudok viselkedni, de megnyugtattam őket, hogy már lerendeztem a dolgot, és hamarosan azt is látni fogják. Szerencsére nem vették ezt túl komolyan. Ha kicsit jobban érdekelte volna őket más véleménye, aznap biztos véget vetettek volna ennek az egésznek.