×Chapter 6×

Reggel idegen helyen ébredtem, fogalmam sem volt róla, hol lehetek. Egy darabig a plafonra bámultam, mert nem volt erőm felkelni. Mikor végre rávettem magam, kicsit úgy éreztem, bár ne tettem volna. Nem éppen sterilitásáról híres közegben találtam magam. Barátságos kis hely volt, de rendetlen, ilyen rendetlenségben pedig nem lehet tisztaságot tartani. Lassan kinyitottam az ajtót és körülnéztem. Senkit nem láttam, ezért a fürdőszobába mentem, jobban mondva osontam rendbe szedni magam, utána elindultam a konyha felé, ahol Harryt találtam. – O, a kis konyhatündér –gondoltam mosolyogva. Mikor beléptem, épp háttal állt, így megszólaltam. Muszáj volt, nem állhattam ott, mint egy idióta. 

- Szia – borzoltam a hajam zavaromban, ő pedig megfordult és úgy nézett rám, mintha tudna valamit, amit nem szeretnék, hogy tudjon. 

- Mi van? – kérdeztem, és közelebb mentem hozzá, de akkorra kicsit morcosabb lettem. 

- Semmi, semmi… ne is törődj velem. – mondta, és legyintett, hogy idegesítsen. – A többiek a nappaliban – mutatott utat, és folytatta a reggeli készítést. – Niall is – szólt utánam, még mindig háttal. Az arcát nem láttam, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. Hihetetlen, hogy minden alkalmat megragad, amivel engem idegesíthet. 

Besétáltam a nappaliba, ott minden szempár azonnal rám szegeződött. Ez majdnem kínosabb volt, mintha nekem kellett volna felhívni magamra a figyelmet. Kellemetlenül éreztem magam, mert a legkevésbé sem voltam ahhoz szokva, hogy mások otthonában ébredjek, pláne egy olyan szobában, amiről azt sem tudom, hogyan kerülhettem oda.  Kerestem a szemkontaktust Niallal, de úgy láttam próbálja elkerülni a tekintetem. Inkább felállt, és oda jött hozzám. Megragadtam a karját, amint elég közel ért, és kirángattam a nappaliból. 

Ott álltam vele szemtől szemben. Tudom, hogy butaság, butaság a szemébe néznem, mert összezavar. Egy szót sem tudtam kinyögni, de talán akkor sem tudtam volna, ha nem nézek a szemébe. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. 

- Remélem nem baj, hogy bevittelek – kezdte végre Niall – miattuk – billentette fejét a nappali irányába. Láttam, hogy folytatni akarta, de befejezte a mondatot. 

- Köszönöm – mondtam, hálásan mosolyogtam rá, és megöleltem. A helyiségben felakasztott órára pillantottam. Hirtelen összerezzentem, mikor megláttam az időt. Már megint elkéstem.  Vagyis… inkább, teljesen el fogok késni.  

- Valami baj van? – kérdezte, talán meglátta rajtam. 

- Csak megint elkések – válaszoltam egyszerűen és elindultam – Lassan kirúgnak miatta, és mehetek vissza – folytattam, miközben a telefonomat kerestem, már a nappaliban. – Magyarországra – egészítettem ki a mondatot, és közben hátrapillantottam, hogy ott van-e még. A többiek már nem voltak a nappaliban, gondolom reggelizni mentek. Mikor végre meglett a telefonom, ismét rá néztem. – Köszönöm a vendéglátást – szóltam majd a konyhába indultam, hogy elköszönjek. Beszaladtam, és hangosan elköszöntem. Próbáltak rábeszélni, hogy maradjak reggelire legalább, de sietségemre hivatkozva passzoltam a lehetőséget. Majd legközelebb. Mikor kifelé mentem Niall még ott állt, ahol hagytam. Puszit nyomtam az arcára, és tőle is elköszöntem. 

- Ne vigyelek el? Még pont odaérnénk – kérdezte, és a kocsi kulcsok után nyúlt. – Ne is válaszolj. Nemet nem fogadok el – szögezte le, beszólt, hogy mindjárt itt van, aztán elindultunk. 

Talán kissé csendesebb voltam a kelleténél, mert ő kezdett el beszélni, vagyis faggatni. 

- Ne aggódj, oda fogunk érni. 

- Tudom, hiszen azt mondtad. Ha azt mondtad, úgy is lesz – válaszoltam, de már nem mosolyogtam, csak kinéztem az ablakon. 

- Akkor mi a baj? Úgy értem… látom, hogy valami baj van – Mondta még mindig az utat figyelve. 

- Csak a családomra gondoltam… Tudod, nem szeretnék haza menni, de úgy érzem, kicsit hiányoznak – emeltem rá a tekintetem, és figyeltem, ahogy vezet. 

- Nekem is mindig hiányzik az enyém, meg a barátaim, de a többiek mindig megnevettetnek olyankor – itt mosolygott, és egy pillanatra rám nézett, aztán vissza az útra. Sosem fogom megérteni, miért van ilyen hatással rám. 

- Szerencsés vagy, hogy ilyen barátaid vannak – jegyeztem meg, és a műszerfalra húztam a lábaimat. 

- Te is – kezdte, de egy darabig elgondolkodott, csak azután folytatta. – Látom, ahogy Liam bánik veled. Az igazi szeretet. Te is benne bízol legjobban, gondolom – mondta, és bekanyarodott. 

- Jó megfigyelő vagy. Azt hiszem, ő megbízható, lehet rá számítani – mondtam, közben az arcát figyeltem. Elmosolyodott, de az nem volt őszinte mosoly. 

- Megérkeztünk! – kiáltott fel vigyorogva, és lefékezett. Óriási puszit nyomtam az arcára búcsúzóul, és a fülébe súgtam: 

- Köszönöm, szeretlek – aztán sietve kiszálltam, és azonnal berohantam. Ugyan abban a ruhában, amiben tegnap voltam. Ezen eddig nem volt időm gondolkodni, de hirtelen egészen aggasztónak találtam. Emiatt egész nap alapból kellemetlenül éreztem magam. Többen voltak, mint máskor így elég sok volt a munka, és drága főnököm is minden lépésemet figyelte. Szerintem alig várta, hogy megszabadulhasson tőlem. Sikerült szereznem néhány percet, amikor elbújtam a hűtőben, és megfogalmaztam egy béna SMSt. „Remélem, nem hiszed, hogy én… mármint, hogy… Liam… érted. Azt hiszem, beszélnünk kell.” – írtam, és elküldtem Niallnek. Mindezt azok után, hogy egész nap azon agyaltam, volt-e jelentősége annak a reggeli beszélgetésnek, és végül arra jutottam, hogy volt. 

Egészed idáig úgy gondoltam, nem érdeklem Niallt. Legalábbis azt hittem, hogy nem. Igaz ebbe nem akartam egykönnyen beletörődni. Az oka ennek a pesszimizmusnak az volt, hogy tegnap átmentem, gusztustalanul romantikus filmet néztünk, és még csak rám sem nézett. Ezek után valahogy arra gondoltam, el kell fogadnom, hogy barátok leszünk, és nem tudom, hogy ez az én hibám-e. Vicc, hogy mindig olyan alakok akarnak felszedni, akiknek semmi esélyük, és azt meg nem érdeklem, aki… 

Azon az estén nem kerestem a fiúk társaságát. Bezárkóztam, kikapcsoltam a telefonom, és hamar lefeküdtem aludni. Próbáltam álomba parancsolni magam, de egyre csak az a buta gondolat bujkált az agyamban, hogy talán hülyeség volt elküldeni az SMSt, talán nem is gondolt arra.  

Már éppen arra jutottam, hogy nem is gondolok erre, mert szétmegy a fejem, mikor egy kavics csapódott az ablaküvegnek. Gyorsan felkeltem, és az oda siettem. Niall állt ott vigyorogva, és egy üveget tartott a kezében. 

- Na, látom ma sem maradunk szomjasak – szóltam, mikor beengedtem az ajtón. – Hogy-hogy ilyenkor? – érdeklődtem a konyhába menet, közben hátrafordultam, és rá mosolyogtam. Már tizenegy is elmúlt. 

- Zavarok? 

- Dehogyis. Örülök, hogy itt vagy. Épp aludni próbáltam, de nem tudtam miattad – mondtam, akkor már háttal, és az üveg kibontásával szerencsétlenkedtem. 

- Miattam? – kérdezte meglepetten. 

- Még szép – bólogattam vigyorogva és sorolni kezdtem. – A gyönyörű kék szemed, és az édes mosolyod… - hagytam befejezetlenül a mondatot. Még sorolhattam volna, de nem akartam túlzásba vinni. Próbáltam a tudtára adni, hogy nem közömbös, de egyszerűen képtelen volt felfogni. 

- És még nem is ittál – jegyezte meg nevetve, és megborzolta szőkés haját. 

- Sejtettem az elejétől, hogy csak le akarsz itatni – mondtam neki, és elővettem két poharat. A továbbiakban fogalmam sincs, hogy miről beszélgettünk, és arról sem, mi történhetett pontosan. Csak arra emlékszem, hogy még az elején magyarázkodni akartam neki, de nem engedte. 

Reggel a karjaiban ébredtem, és próbáltam visszaemlékezni az egészre, ami este történt, sikertelenül. Úgy döntöttem nem erőltetem meg magam, és ott maradtam ahol voltam, egészen addig, amíg ő is felébredt. Kérdőn néztem rá, ő pedig mentegetőzve emelte a kezét maga mellé. 

- Nem történt semmi – mondta, és felvette azokat a ruhadarabjait, amik nem voltak rajta, pedig rajta kellett volna, hogy legyenek ahhoz, hogy hihető legyen, amit mond. 

Miután elment, beteget jelentettem aznapra. Tudtam, hogy az életemmel játszadozom, de képtelen lettem volna kikelni az ágyból, és nem a hasogató fejem miatt.