2013. március 25., hétfő

×Chapter 3×


Reggel ismét szomorúan keltem fel, és ezzel a hangulattal mentem dolgozni is. Az egész napomra rányomta a bélyegét az egész ügy. A bájos Nando’s dolgozók, már koránt sem olyan bájosak, mint eddig. Hiába próbáltam beilleszkedni közéjük, valamiért úgy viselkednek velem, mintha rossz ember lennék. Szerintem utálnak, ok nélkül ráadásul. A főnök még mindig ki lehet akadva rám, pedig az tényleg csak öt perc volt. Szóval most az egész világ ellenem van. Jobban, mint valaha, és én ellöktem magamtól a menekülés esélyét. Mintha egy rab lennék nehezékkel a bokáján, végre kulcsot kapok hozzá, erre inkább elhajítom. De tudtam, hogy ha nem dobom el a kulcsot… Nem használhattam ki őt. Muszáj volt megmondanom neki, hogy hagyjon békén.

A műszakom vége felé járt az idő. Egész nap menthetetlenül morcos voltam, nem szóltam senkihez. Ha a főnök látott volna, biztos szétkap, amiért így fogadom a vendégeket. Biztos megjegyezte volna, hogy elijesztem őket. Annyira negatívnak éreztem magam. Vártam a munka végét, de tudtam, hogy utána is az üres ház vár, szóval szinte mindegy volt, hol töltöm az időt. Depressziós mélázásomból a munkaidőm vége zökkentett ki. 

Hazafelé tartottam, és bámészkodtam. Néztem a vizet. Próbáltam minél lassabban hazaérni, mikor valaki átkarolt hátulról. Egy pillanatig azért imádkoztam, hogy ne egy részeg alak legyen, aztán ránéztem. 

- Niall – mondtam a nevét meglepetten. Szerettem volna tudni, hogy beszéltek-e rólam. Ez valami paranoia. Végül is nem hoztam szóba, mert ha beszéltek volna rólam, biztosan kikerül. De nem tette. Hatalmas adag pozitív energia áradt belőle. Mikor végig gondoltam, én milyen negatív vagyok ő meg milyen pozitív hirtelen valamiféle ionoknak képzeltem magunkat, és azonnal tudtam, miért vonz ennyire. Biztos villámlás lenne a vége, de fogalmam sem volt, hogy az jó vagy rossz. Még ez a nevetséges gondolat sem tudott rávenni, hogy vidámabb arcomat mutassam.

- Csak nem Harry miatt vágsz ilyen bús képet? Ne aggódj miatta. Hamarabb elfelejt, mint ahogy kimondanád, hogy nem hiszed – nyugtatgatott, miközben próbáltam nem olyan fejet vágni, mint aki a halálos ítéletre vár. Csak sétáltunk egymás mellett, és nem szóltunk egy szót sem ezután. Vajon látta valaha valaki ilyen komolynak azt az édes kis arcát? Nem kéne gondolkodnom. Néha attól félek, hogy gondolatolvasó van a közelemben, és látja ezeket a buta gondolatokat, olyankor úgy érzem, nem kéne gondolkodnom. Szóval nem kéne…

 Niallal elváltak útjaink, és ő elbúcsúzott. Próbáltam kedvesen mosolyogni, de azt hiszem úgy néztem ki közben, mint aki lenyelt egy galambot.
Éppen letettem a cuccom, és a kanapéra dobtam magam, mikor megszólalt a telefonom. Nagy nehezen előkotorásztam a zsebemből. Harry neve állt a kijelzőn. Hihetetlen, hogy nem értette meg. Ennek ellenére nagyon örültem, hogy mégis keresett. Ő volt itt az egyetlen ismerősöm, aki még nem utál, pedig neki lenne oka. 

- Szia – szóltam bele, és félve vártam, mit mond majd. 

- Ugye ráérsz ma este? –kérdezte. Igennel feleltem, és megkérdeztem, mit akar. – Gondoltam rád fér majd a társaság – válaszolta. 

- Barátként? – próbáltam kideríteni, milyen szándéka van velem még mindig. 

- Abszolút. Ami azt illeti a fiúk kérdezősködtek felőled. Elmondtam nekik, hogy mi a helyzet, de tudod, azt hiszem megkedveltek. Soha nem rázod le őket –tette hozzá nevetve, aztán megbeszéltük, hogy mikorra menjek. Direkt megkértem, hogy ne jöjjön értem. 

- Úgy hallom nem utáltok, szóval… hogy is van ez? – használtam köszönésként újonnan szerzett ismereteimet, mikor beléptem az ajtón. A fiúk elém jöttek köszönni, közben Niall megjegyezte; 

- Az egyetlen épp eszű lányt? Már hogy tudnánk utálni az egyetlen lányt, aki vissza tudta utasítani Harry Stylest? – Ahogy ezt kimondta elfintorodtam. Sokkal rosszabbnak hangzott, mint amilyen valójában volt. Vagy csak kellemetlen, hogy nem találtam szavakat a dologra, mikor kellett volna. Mindig kellemetlenül éreztem magam ilyen apróságok miatt, de úgy láttam, őket ez nem zavarja, szóval hamarosan már nem éreztem úgy, hogy szégyellnem kéne magam. Ez egyébként jellemző rám, olyasmiért szégyellem magam, amiért talán nem is kéne. 

Megnéztünk egy filmet. Az én ötletem volt, mert nem akartam semmi olyat játszani velük, amivel kellemetlen helyzetbe tudtak volna hozni. Legalábbis ma biztos nem. A film végén Harry kiment a ház elé telefonálni, Liamnek más dolga volt, és elment. Louis és Zayn azt mondta fáradt és elment aludni. Ott ültem a kanapén, és Niallt néztem, mikor megunta ő is rám nézett. 

- Együnk - mondta, és felállt. Kisétált a konyhába, én pedig követtem. Alaposan körülnézett, de az arcából ítélve semmi ehetőt nem talált. Legalábbis nem eleget. Elég zaklatottnak tűnt, így ötletelni kezdtem. 

- Talán menjünk el valahová, ahol még van valami ehető kaja. 

- Ilyenkor? – kérdezte, én meg a kezemre néztem, mintha lenne rajtam óra. Már majdnem éjfél volt, így a reakcióját teljesen jogosnak nyilvánítottam, és folytattam az ötletelést. 

- Akkor süssünk valamit – körülnéztem én is, hátha van valami, sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez a ház nem tartogat ma estére semmi ehetőt. Csupa olyan kaja volt, amit nem lehet együtt megenni, külön meg nem akarod. – Na gyere, majd én csinálok neked valamit – a mondat lendületével gondolkodás nélkül megragadtam a kezét, és rángatni kezdtem. 

A ház előtt nem volt senki, így egyszerűen csak mentem tovább, és figyeltem, hogy Niall ne maradjon le. Hamarosan utolért és beszélni kezdett. Vagyis beszéltetni próbált. 

- Te tényleg Magyarországról jöttél? –kérdezte. Igennel feleltem. –  Brit akcentusod van – jegyezte meg, és a földet nézte közben. Halványan mosolygott. 

- Az van? – kérdeztem, és szívből rámosolyogtam. Sosem mondtak még ilyen hízelgő dolgot azelőtt.
- Igen, azt hittem, ide való vagy. 

- Azelőtt én is. De már nem vagyok benne biztos. 

- Most már az vagy – mondta, és rám nézett. Komoly arcot vágott. Csak a szája sarkában bujkált egy édes kis mosoly. Talán bíztatásnak szánta. Sóhajtottam, de mielőtt valami panaszkodásba kezdtem volna, inkább elterelte a témát. 

- Szóval, hol tanultál meg ilyen jól angolul? 

- Apámék mostoha apja valami angol volt. Az anyjuk akkor ismerte meg, mikor Magyarországon volt üzleti úton, vagy valami ilyesmi. Aztán Londonba költöztek, itt élte le az élete jó részét. Aztán honvágya lett, szóval haza ment, és családot alapított. Felváltva tanultam angolul és magyarul beszélni. Apám mindig angolul beszélt velem. Úgy nőttem fel, hogy ha érteni akartam, amit mond, akkor tudnom kellett angolul. Választékosan beszélt és sokat, hogy jól megtanuljam. Mindig angolul néztem mindent. Kicsiként meséket, később filmeket. Általában Briteket – meséltem el nagy vonalakban az életemnek azt a részét, amire legbüszkébb voltam. 

- Akkor kemény kiképzés alatt álltál – mondta, és kisfiúsan mosolygott. – Szóval a rajongásod London iránt nem újdonság – tette hozzá. Ha megint bele akarnék gondolni valami hátsó szándékot, ahogy általában szoktam, azt gondoltam volna, az érdekli nem fogok-e hazamenni, ha elmúlik a varázs. Akkor pedig azt kellett volna gondolnom, hogy érdekli, itt vagyok-e. Szóval azonnal elvetettem, mielőtt alaposan végig gondoltam volna. 

- Nem – válaszoltam, és nem fűztem hozzá, hogy valójában miért akartam ide jönni. Vagyis, hogy mi hozta elő. Harry úgyis biztos elmondta már, ahogy a többit is. Közben körülnéztem. Az utcán egész sok ember volt ahhoz képest, amit megszoktam. Ugyanis sosem laktam forgalmas fővárosban, csak a peremkerületben. A város fényei gyönyörűek voltak. Mikor álmodoztam róla, hogy itt élek majd, sosem képzeltem el este, de ha elképzeltem volna, sem tudtam volna ilyen szépnek képzelni. Biztos látszott az arcomon, mert Niall megint megszólalt. 

- Még nem is láttad a várost éjszaka? 

- Ilyenkor nem – vontam meg vállamat, és próbáltam nem gyerekes rajongással bámulni a környezetem. 

Végre megérkeztünk…

7 megjegyzés:

  1. Hát ez nagyon cuki!!
    Én imádom a többieket, de szegény Niall olyan kevés figyelmet kap, olyan jó néha róla olvasni, mikor az ember megcsömörlik a Harry és Zayn történetek sokaságába. :-)

    Az előző fejezetnél elfelejtettem, hogy abban a fanfic-es rész volt a legjobb. Tényleg, ha egyszer elolvasnának egy kicsit meredekebbet is... Néhányat még gondolatban is kínos kimondani. :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, múltkor én is találtam egy olyat. Annyira +18-as és ízléstelen volt, hogy bele se mertem olvasni, mert féltem, hogy mindig az jutna eszembe...x) Pedig én már nem vagyok 18 alatti (bevallom, öreg vagyok)

      és engem ez késztetett írásra. Niall az elhanyagolt...:( Pedig tényleg ő a legjobb szerintem, de ebbe most nem megyek bele részletesen, mert az egy új novella lenne:D

      Törlés
    2. Na igen... A lakótáraimmal néha azon szórakozunk, hogy a túlontúl fűtött +18-as novellákba beleolvasunk, de annak ellenére, hogy már én sem a gimi padjait koptatom, néhány kimondva elég közönséges...

      Törlés
    3. Fú, olyan szavakat használnak, ami nagyon nem oda való. Még a kategóriáján belül is alpári. Különben is, rajongóik nagy része 18 éven aluli, nem hiszem, hogy nekik való lenne. Szerintem még ők maguk is túl fiatalok ehhez.:DD

      Törlés
  2. Nagyon tetszett ez a resz is :) es az igaz ,Niall tenyleg kevesebb figyelmet kap, de ugyerzem ebben a sztoriban az ellenkezoje fog tortenni :)
    Varom a kovi reszt..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Készülhettek is, mert ebben a történetben nem lesz elhanyagolva, ami azt illeti ... inkább a feje tetejére állítom az életét, ha kell.:D

      Azt hiszem megérdemelné, hogy több figyelmet kapjon, és én ügyelek rá, hogy ez így is történjen.:D

      Törlés
  3. Szia.. Kiraktalak a cserében!
    De a másik blogodat hol találom. Az enyém itt van! :
    http://ihateyoubecauseiloveyo.blogspot.hu/

    VálaszTörlés