×Chapter 16×

Korareggel madárszóra ébredtem, a nap fénye egy csinos kis sávban éppen a szemembe sütött a sötétítőfüggöny résén keresztül. Hunyorogva tapogatóztam, amíg meg nem találtam Niall kócos fejét. Elégedetten sóhajtottam, s a plafont bámulva felidéztem az elmúl két hónapban történteket. 

Miután Niall megbocsátotta a hülyeségem, rövidesen tovább is állt. Ami azt illeti, ez felidézte bennem, mi az, amit annyira utálok ebben az egészben. Nem a rajongók gyűlölködése, vagy az álbarátok megsokasodása, megszoktam, hogy jó pofát kell vágnom mindenhez, hogy ne keltsem rossz hírét, hogy angyalnak kell lennem, nehogy rossz példa legyek. Ezt mind-mind elfogadtam, és őszintén, nem is érdekel. De az, hogy Niall időről időre eltűnik az életemből, mindennél jobban megvisel. Egyszer már az életem része lett, nem akarom, hogy mindig eltűnjön. Nem akarok úgy felkeli, hogy tudom, újabb hónapokig nem fogunk találkozni. 

Ebből a fölösleges depresszióból Jake rángatott ki, aki visszautasíthatatlan partiajánlatot tett, és Bristolba vitt, ahol a Zepher névre hallgató cuki fiúbanda adott koncertet és partit az új ep megjelenésének örömére. A fiúk „tündériek” voltak, amint megérkeztünk úgy fogadtak, mintha ezer éves cimborák lettünk volna, pedig valójában csak Jake barátai. 

- Szevasz csajszi, eddig csupa szépet hallottunk rólad, remélem, most megismerjük a rossz oldaladat is! – karolta át Louis a vállam, aki a Zepher énekese. 

- Nem biztos, hogy szeretnéd – nevettem, mire átadott Tobynak, ő a dobos. Van az a tévhit, hogy a bandában mindig a dobos néz ki legjobban. Na, az nem tévhit. Toby bemutatott a többieknek, Timnek, és Shannonnak, majd egy helyiségbe vezetett, ahol ledobáltam a cuccom. Nem volt sok, két napnál tovább nem akartam maradni. 

- Ez oltári lesz – lelkendezett Tim, mikor visszaértem a többiekhez. Körülbelül a nap hátralevő részében erről áradoztak, és vagy ezerszer átvették a dalokat, habár már egyébként is jól ment nekik. Nekem inkább úgy tűnt, hogy csak szórakozásból gyakorolnak, és mert már megszállta őket a partiszellem. 

Este felvettük a Jake tempót, aki valójában egy idióta, abszolút nincsenek gátlásai, így egy csepp alkoholra sincs szüksége ahhoz, hogy felejthetetlen hülyeségeket produkáljon egy-egy buliban. 

Nos, a buli után Toby ágyában ébredtem… enyhítő tényező, hogy ő nem volt ott. Szóval gondolkodni kezdtem, hogy ittam-e, de végül arra jutottam, hogy nem. Az nem az én stílusom, az viszont igen, hogy fura helyeken alszom el, aztán más helyeken ébredek fel, és fogalmam sincs róla, hogyan kerültem oda. Az egyetlen módja, hogy megtudjam, az volt, hogy megkeresem a többieket, és ez elég vicces ötletnek bizonyult. 

Először is, a hálószoba ajtaja belülről zárva volt. Nem tudom, mi történhetett, de nem én zártam be. Arra emlékeznék, és akkor tudnám, hogy kerültem oda. De, ha én nem, akkor ki lehetett? A szobában nem volt rajtam kívül senki. Benéztem az ágy alá, és a szekrénybe, de ott sem találtam senkit. Ha én zártam be, akkor bizony nagyon buta lány vagyok, mert nem emlékeztem rá, és arra sem, hogy önszántamból besétáltam volna. Ha viszont mégis így történt volna, nem bíztam Toby barátomban, ez világossá vált. Aztán derengeni kezdett, hogy összevesztem Jakkel, úgy két óra körül, hajnalban. Valami ócska semmiségen, amit öt perc múlva úgyis mindketten elfelejtünk. Leültem egy asztalhoz, és unatkoztam. Igen, annál az asztalnál aludtam el.

Végre kisétáltam a szobából, egy szürke falú nappali szobában találtam magam, ahol a legkevésbé sem volt rend, mondhatni, inkább szörnyű disznóól. Ennek ellenére modern, drága berendezés. Toby elég rendetlen állapotban álldogált az ablak mellett, és éppen azt bizonygatta, hogy nem történt semmi az égvilágon. Niallnek. Akkor hirtelen arra gondoltam, hogy; Mi a frász? Hát te meg mit keresel itt? De végül nem mondtam semmit. Anélkül is felém fordult. 

- Kínos – szólaltam meg. – De ez nem az aminek látszik. 

- Minek látszik? – kérdezte, és végig néztem Tobyn, aki ijesztően másnapos volt, és a tegnapi ruháját viselte, majd magamon. Rajtam is a korábbi ruha volt, és a hajam valószínűleg úgy állt, mint a szénaboglya. 

- Hát… Nem tudom, de itt vagy ahelyett, hogy turnéznátok. Gondolom… valamit gondolsz, ami nyilvánvalóan nem úgy van – értetlenül rázta a fejét. – Úristen! Ugye nem hiszed, hogy… - a fiúra mutattam, majd magamra. Egy pillanatig komoly arcot vágtam, majd elnevettem magam. – Te ökör! 

- Ez nem vicces. 

- Dehogynem. De közben nagyon cuki is. Képes voltál azért ide jönni, hogy ellenőrizz? Ugyan már – akkor eszembe jutott, hogy Jake dolgozik. Tehát ott hagyott a lökött haverjával. 

Később Jake mindent elmesélt, ami addig történt, amíg aludtam. Felvitt Toby szobájába, mert ő volt az, aki még meg tudta mondani a nevét. Rá bízta, hogy a nap folyamán intézze el valahogy, hogy haza kerüljek, aztán gondosan bezárta rám az ajtót belülről, ő pedig az ablakon mászott ki, amikor elment. Ahelyett, hogy felébresztett volna. Jellemző Jake stílus. Próbálta bizonygatni, hogy nem azért, mert nem bízott bennünk, de nem hittem neki. Nyilvánvalóan nem azért hagyott zárt ajtónál, hogy nyugodtabban aludjak, hiszen egyébként is nyugodtan aludtam, és nem zavartattam magam, amiért valaki másnak az ágyában töltöm az éjszakát. Őszintén megmondva nem is tudtam róla. Másnap Niall engem keresett, de rajta, mert a telefonom lemerült. Ő pedig közölte, hogy Toby ágyában talál. Kikapcsolt telefon, másik város, másik fiú… Nagyon vicces. Minek az embernek ellenség, ha ilyen családja van, nem igaz? Már csak egy újság kellett volna, hogy címlapon lehozza. 

Miután haza kerültünk Bristolból, Niall folytatta a turnét Írországban, én is velük tartottam, hogy egy rövid időt a családjával töltsek. Leginkább azért, hogy segítsek Denisenek babázni. Vagyis inkább azért, hogy elraboljam tőle azt a kis angyalt. Nem akarta átengedni a babás feladatokat, de tudtam, hogy jól jön neki egy kis pihenés. A gyerek nem olyan, mint egy nyolc órás munkahely, huszonnégy órában kell rá figyelni, és nincs ebédszünet. 

A turné letűrhetőbb része, mikor a királyságban vannak, olyankor nem kell nélkülöznöm Niallt. Az egyik ilyen napon esett meg, hogy a jövőjéről kezdett beszélni egy koncertjük után, amikor a kertben a valódi csillagok alatt töprengtünk. Felhozta a témát, hogy egy nap mindennek vége lesz, és az emberek nem fognak már elég érdeklődést mutatni irántuk. 

- Miért mondasz ilyeneket? Hatalmas stadionokban játszotok minden nap. Az emberek a legapróbb jelét sem mutatják, hogy érdektelenné váltatok volna. 

- Még nem, de az élet megy tovább. Az övék is, és a miénk is. Ma még stadionokban játszunk, holnap meg már ki tudja. Azzal is foglalkoznunk kell, ami utána lesz. 

- Ne haragudj, de nem értem, mire akarsz kilyukadni – felültem a fűből, és ő is így tett. 

- Szeretném, ha akkor is itt lennél, ha a tömeg már nem tombol. 

- Persze, hogy itt leszek – oda hajoltam, hogy kisöpörjem a szeméből a hajat. 

- Akkor ide költözöl? – megfogta a kezem, amivel a hajában piszkáltam. 

- Mi? – komolyan néztem rá. – Azt akarod, hogy ide költözzek? – bólintott, én pedig kicsit elgondolkodtam.

- Megértem, hogyha… 

- Oké. Holnap áthozom a cuccaim a lányoktól – megöleltem, és felajánlottam neki egy forró csokit. Visszautasíthatatlan. Ahogy az ő ajánlata is, ami nagyon sok mindent fog megváltoztatni. Bennünk, benne, bennem. Ez így kicsit azt is jelenti majd, hogy felnőttünk. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy ne legyünk már egészen gyerekek… 

és ez vagy mindent elcsesz, vagy örökre összeláncol. 

×××

Sziasztok, ti drágák, akik ki tudtátok várni ezt a rész, és még érdeklődtök!
Igen, több mint két hónap után (majdnem három), újra MTL! Hamarosan felpakolom wattpadra is.

Továbbá szeretnék ajánlani egy blogot azoknak, akik a horror műfajban is érdekeltek. Hamarosan indul a Tallulah Blair blog, ezen csak horrorsztorikat olvashattok majd, különböző témákban! Ha van valaki, akit ez érdekel, iratkozzatok fel! A következő történet a cirkuszban játszódik majd!  

http://tallulahblair.blogspot.com